A fejembe égett örökre, ahogy észrevettelek akkor, ott a kávézóban. Ültél mellettem, és magyaráztál valamit a közös barátainknak. Fura kötött sapkád volt és fülbevalód, szemöldökpiercinged, nem voltál az esetem egyáltalán. De a kezed… A hangod. Nem is figyeltem, mit mondtál, de – pont, mint a filmekben – megszűnt minden(ki) más. Mondták a többiek, hogy veled nem érdemes próbálkozni, szerelmi bánatod van egy komplikált, hosszú kapcsolat után.

Nem is csináltam semmit, csak figyeltelek.

Aztán a legjobb barátnőmtől smsben elkérted a számom. Bizony, ez olyan régen volt: sehol semmi közösségi média, épp hogy elkezdtünk a telefonjainkkal fényképezni. Csitrik módjára visítoztunk a barátnőmmel. Aztán hetek teltek el. Vártam a hívást, az üzenetet, semmi. Még talán találkoztunk is, hiszen ugyanaz volt a törzshelyünk, a barátaink. De semmi.

Épp a fürdőszobában voltam, amikor eljött a nagy pillanat. Egy kedves, magázódó, érezhetően nagy gonddal és zavarban megírt üzenet volt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a kezedet tördelve röpke két óra alatt megírtad. Megbeszéltük a randevút.

Késett a vonatod, sietve mentünk a moziba. Megnéztük a Tótumfaktumot, nem épp első randis „ivós-baszós” filmet, nem volt rossz, de azért jót nevettünk, hogy ebbe alaposan beletenyereltünk így elsőre. Aztán beültünk egy fura helyre, amerikai stílusú burgeres, de a zenegépből bömbölt az Aranyeső. Fél év telt el az első csókig. Nem kapkodtad el, te mindig mindent százszor meggondolsz, mielőtt valóban belevágsz.

A vasútállomáson, kissé ittasan esett meg – mentél haza az utolsó vonattal a törzshelyünkről. A két kezedbe fogtad az arcom, füles sapka volt rajtad, rajtam piros, hosszú pufikabát. Akkor az „alteresen menőnek” számított, legalábbis azt hittem. Az állomásról visszamentem a buliba, a legjobb barátnőm rám nézett és nagyot kiáltott: végre, megtörtént, amiről azt hittük, már sosem fog!

A fiú, aki soha semmit sem kapkod el, a fiú, aki nem olyan, mint a többi, megcsókolt. Az egész társaság erre koccintott, szerintem ezt máig nem tudod.

Mindenki nekünk drukkolt. Aztán jött a kálvária, majdnem egy éven át tartott. Hol összejöttünk, hol szétmentünk. Hol a volt barátnő miatt, hol azért, mert még nem álltál készen egy újabb komoly kapcsolatra, komolytalanba meg nem volt szokásod belemenni. Az első együttlétünk után is visszavonulót fújtál. Abban azért megroppantam. Visszagondolva nem is értem, hogy bírtam ki.

Szerettelek, és ezért akármit, bármit elviseltem. Az összes eltűnésedet, visszautasításodat, a csiki-csuki játszmát. Nem akartál bántani. Tényleg, valóban kínlódtál. Megsebeztek, fájt a szíved. Erre jöttem én, széttárt karokkal, csak szólnod kellett, és ott teremtem, bárhol, bármikor. Ilyen lánnyal még nem találkoztál.

Akartál, de az idő nem jött még el. Pedig a barátnőmmel már vizionáltuk, hogy biztos milyen szép, szőke fürtös kisfiunk lenne. Egy ideig tényleg mindenki drukkolt, de a többiek aztán egyre inkább aggódni kezdtek értem. Le akartak beszélni, nagy megbeszélések voltak, próbáltak kijózanítani.

És tényleg eljött a pont, amikor elfáradtam. Fürödtem, a plafonra meresztettem a szemem, és beszélni kezdtem. „Nem tudom, létezel-e vagy sem. De ennyi maradt, elfogytam. Én csak annyit szeretnék, hogy boldog legyen. Mellettem, mellette, egyedül, mindegy. Legyen boldog. Ha ebben segítesz, én mindennap hálát mondok majd érte.”

Felöltöztem, bementem a városba veled találkozni. És elmondtam neked, hogy elengedlek. Nekem csak az számít, hogy boldog legyél, és ha én ennek az útjában állok, akkor eltűnök. Mondtad, hogy attól félsz, sosem fogsz tudni mást szeretni, mint azt a lányt, de érzed, hogy senki nem szeretett még így, mint én. Hallgattam. Elbúcsúztunk. Eltelt egy hét. Írtál, hogy menjek át hozzád. Éreztem, hogy ez most más lesz.

Ennek, azt hiszem, tizenhárom éve. Kicsit bajban vagyunk a számokkal, hogy mikortól datáljuk magunkat. Szoktunk is viccelni azzal, hogy én egy évvel régebb óta vagyok veled. Néha megkérdezem, mi változott abban az egy hétben, de nem tudsz rá válaszolni. Fene tudja.

Azért kellett pár év, mire biztonságban éreztem magam, amikor már nem féltem, hogy egy reggel újra meggondolod magad. Igazán mélyen szerettük egymást. Nem romantikáztunk, nem voltak spéci beceneveink. De lett egy közös nyelvünk, egy saját világunk, amit csak mi értünk.

Egész hamar összeköltöztünk, és már nyolc éve voltunk együtt, mikor megszületett a kisfiunk. Szőke, fürtös. Már eléggé terhes voltam, amikor nagy titokban összeházasodtunk.

Küzdelmes volt a szülővé válásunk. Depressziós lettem, és komoly munka volt onnan feltornázni magam. Te mellettem voltál, fel sem merült az ellenkezője.

Én megtaláltam a helyem az új felállásban, kifejezetten boldog voltam, de neked mehetnéked lett. Nem a családos életből, hanem úgy általában. Márpedig én addig is melletted voltam és támogattalak, hittem és bíztam benned, hát, most sem volt másképp.

Szóval elköltöztünk, külföldre. Kétéves embertelen küzdelem következett. Korábban is voltak nagy veszekedéseink, de azok kint úgy elmélyültek, hogy nem ismertünk magunkra. Házaséletünk szinte egyáltalán nem volt, a kisfiunk matrica lett, az igény szerint szoptatás számlájára írtam, hogy az érintéstankom olyan fullon volt, hogy kis túlzással élve még a ruháim érintését is csak nehezen toleráltam. Te türelmes voltál. Viccelődtél a nulla szexuális élettel, pedig nem volt az vicces egyáltalán.

Nem voltunk boldogok. Mindketten rengeteget dolgoztunk, mégsem jutottunk egyről a kettőre. Próbáltunk egymásba kapaszkodni, sőt, a szoptatás abbahagyása után visszakaptam a testem és a libidóm is. Aztán arra gondoltunk, hogy ha újra szülnék, végre valami jó dolog odakötne, egy életre szóló élmény…

Egy évig próbálkoztunk, két alkalommal is megfoganhattam, de pár hétnyi csúszás után végül megjött mindkétszer. Éreztem, hogy ez a baba tudja: a bizonytalanba nem érdemes jönni. Egyre mélyebbre süllyedtem, visszatért a depresszió. Úgy döntöttünk, nem jó ez így, hazajövünk. Egy hétre rá ott volt a két csík a teszten.

Újabb kihívások. Egy hiperérzékeny kisfiú, a hazaköltözés, a feldolgozatlan kinti traumák, a többszörös kudarc, a rémséges veszekedések árnyai… Olyan súlyokat cipeltünk, amiket már kimondani sem mertünk. S mindeközben jött a kicsi.

A szülés az első alkalomtól eltérően most háborítatlanul zajlott. Te és én, összefonódva. Az a szülés valahogy magában hordozta minden korábbi küzdelmünket, fájdalmunkat. Te megtapasztalhattad, milyen erő lakozik bennem, én pedig azt, milyen sziklaszilárd támaszom tudsz lenni. Csoda volt.

Aztán jöttek a hétköznapok. Kétgyerekesség. Anyagi kátyú. Végkimerültség. Ritka szex, az is fájdalmas, a szülés során komoly sérüléseim lettek. Vannak periódusok, amikor szerelmesen bújunk, a konfliktusokat humorral és szeretettel lerendezzük. És vannak olyan időszakok, amikor mindenen megbántódunk, amikor ajtót csapkodunk. Egyre több a sérelem, egyre kevesebb az idő és energia egymásra.

Most pedig itt ülök, és próbálok elmerülni az emlékekben, amiket megírtam.

Próbálom közelebb hozni azt a kétségbeesett imát, amikor megfogadtam, hogy minden egyes nap hálát adok majd érted. Évekig tényleg így tettem. Aztán ez elmaradt. Ma már azért fohászkodom, hogy két-három órát átaludhassak. Vagy azért, hogy lehetőleg kíméletes napunk legyen.

Szerencsére a legmélyebb pontokon is tudjuk, a célunk, hogy együtt maradjunk. Hogy ne csak túléljünk együtt, ne csak családos zombik legyünk. Amikor tudunk, próbálunk kettesben randizni, ha a nagyszülők ráérnek. Esténként mindig próbálunk időt szánni egy kis beszélgetésre, sorozatnézésre. Tudatosan próbáljuk a szexuális életünket is visszahozni, még ha döcögősen megy is, a szándék megvan. Tegnap például jó volt megszökni veled, mozizni, és bár biztosnak tűnt, hogy éjszaka lesz valami, amikor megmasszíroztam a hátad, felkelt a kicsi, és maratoni szopizásba kezdett, én meg elaludtam. Pedig még meg is borotválkoztál, hogy ne szúrj… Hát, így.  

Az ötleted, hogy írjunk egymásnak kézzel leveleket, nagyon tetszik, meg is hatódtam tőle. De ha nem haragszol, ezt még a gépen írom. S miközben írom, képek villannak be rólunk. Melegséget érzek.

Úgy sejtem, azt remélem, hogy amíg ilyen élesen fel tudom idézni a kezdetet, addig nincs, addig nem lehet nagy baj.

S ha nem is mondom el mindennap, legbelül ott buzog bennem a hála, hogy mi ketten, te és én együtt küzdhetünk egymásért.

Egy életen át.

Melinda

Kiemelt képünk illusztráció