Csak hogy ne csapongjak, elkezdtem lineárisan nézni az életemet, és megpróbálom ennek megfelelően végigvenni, annak ellenére, hogy gondolatban húsz, harminc, negyven évek kapcsolódtak össze, és következett egy gyerekkori pillanat előbukkanó érzetéből egy pár napja megesett dolog…

Hát, lássuk, miket is felejtettem el!

Elfelejtettem, hogy milyen megszületni, hogy milyen semmivel és senkivel nem törődve egy nagyon fontos embernek óriási fájdalmat okozva a végletekig feszíteni a kereteket, csak hogy én életben legyek, éljek. És elfelejtettem azt is, hogy mindezek után volt pofám tőle szavak nélkül is elvárni, követelni, hogy szeressen és életben tartson, amíg magamnak nem megy. Tulajdonképpen elfelejtettem semmivel nem törődve a legönzőbb lénynek lenni a világon. Érdekes érzés!

Elfelejtettem, hogy milyen az igazi, ösztönös megismerés, tanulás, hogy milyen az, amikor először látom a napfényt, a Holdat, a színeket, a fákat, az őszi leveleket, hallani a víz csobogását, a szelet és az esőt.

Elfelejtettem, hogy milyen hallani legelőször annak a lénynek a hangját, aki nélkül régen nagy eséllyel nem tudtam volna életben maradni. Elfelejtettem, hogy milyen a legalapvetőbb összekapcsolódása két testnek, léleknek, életnek. Nem tudhatom, hisz elfelejtettem. Az összes többi érzést csak tanultam, még ha ösztönösen is.

Elfelejtettem, milyen az anyatej íze, milyen az első falat gyümölcs, milyen, amikor először sikerül felállni, vagy lépni kettőt. Elfelejtettem, hogy milyen, amikor az én sikerem mást is boldoggá tesz.

Elfelejtettem azt a miniuniverzumot, ami egyszerre nyílt ki az életem elején és zárt körbe gondoskodással, hogy aztán a végtelenben már ne kelljen – annyira – félnem.

Szinte hihetetlen, és milyen kár, hogy törlődik az emlékképeink közül szinte minden egy bizonyos korig. Törlődik az óvó kéz, az első illatok, az első ölelések, az első fájdalmak, az első szomorúságok sora, de tudom, hogy hiába nem fut már ez a műsor a saját tévémben, minden porcikámban viszem tovább. Mint ahogy azt az érzést is, amit nem foghattam fel, de az élet utólag figyelmeztetett arra, hogy elfelejtettem: milyen, amikor egy apának nincs igazán szüksége a gyerekére, nincs meg az ösztön, hogy részt vegyen az életében. Szerencsére elfelejtettem ezt a csalódást, hiába tudok róla.

Viszont sajnos elfelejtettem, hogy milyen érzés volt csecsemőként, amikor a testvérem mellém bújt, átölelt, piszkált, idegesített, féltékenykedett rám és játszott velem… mint ahogy sajnos mára elfelejtettem a hangszínét  és az illatát is, elfelejtettem sok-sok mondatot, amiket soha többé nem fogok hallani. Van egy lemez, amin nagyon sok gyerekkel együtt énekel, és megpróbálom a több száz hang között megkeresni az övét. Elfelejtettem, de újragyártom magamnak a hangját, esküszöm!

Elfelejtettem, hogy milyen, amikor az imádott nagyszüleim először a kezükbe vettek, de sajnos az utolsó mondatukra sem emlékszem. (Miért nem lehet minden szót megjegyezni? Hiszen sosem tudni, melyik az utolsó.)

Nem emlékszem pontosan, hogy milyen ütemben vert a nagypapám szíve, pedig arra igen, hogy kicsi gyerekként, hosszú ideig csakis a mellkasán nyugodtam meg, a szíve dobogása altatott el félős éjszakákon. Már tudom, miért féltem, és azt is, hogy ő volt az egyetlen, aki – bár ő is titkolta, hogy meghalhatok egy műtétben –, biztosan tudta, hogy ez nem történhet meg. Nem emlékszem, hogy ez az ösztönös megérzés honnan jön, mint ahogy arra sem, hogy egy hétéves gyerek a műtőbe menet miből gondolhatja azt, hogy „van esély, hogy meghalj”, aztán az utolsó bódult pillanatában mégis rögzíti örökre, hogy „dehogy lesz ez így”! Szerencsére igazam lett!

Nem emlékszem, hogy milyen mindenből kimaradni, mert évekig nem mozoghatsz, mert jó emberek vettek mindig körül. De ezzel együtt elfelejtettem, hogy milyen igazán gyorsan sprintelni, milyen minden rosszaságban benne lenni, milyen a fa legmagasabb ágára felmászni és ott pilótát játszani.

Az sem jut már eszembe, hogy mi akartam lenni, amikor akkora leszek, mint most vagyok. Elfelejtettem az álmaimat.

Elfelejtettem az oly sokáig imádott meséim továbbélését a hétköznapokban, de azt is, hogy az első plátói szerelmek köré milyen mesét szőttem magamnak. Elfelejtettem megelégedni ezekkel a mesékkel, és nem hajtani a végtelenségig azt, hogy valósággá váljanak. Sok időre elfelejtettem a mesékben, a regényekben élni, amire évekig szinte kényszerítve voltam a kötelező „nyugalom” miatt, de most tanulom újra.

Elfelejtettem a nevét annak az olasz fiúnak, akivel először csókolóztam a tengerparton. De nem felejtettem el, hogy a csóktól megkapom az egész világot, hogy igazából attól minden elsüllyed, és minden első csók pillanatában te vagy a világ ura!

Elfelejtettem az első pasim illatát, és azt is, hogy hány egész napig tartott a szerelem. Elfelejtettem az első csalódást is, mint ahogy elfelejtettem, hogy melyik férfiban mit láttam tökéletesnek. Nem tudom, mert nem is kell tudni: vannak dolgok, amikhez nem kell magyarázat.

És sajnos néha elfelejtettem a megbocsájtást leginkább magamnak, de csak azért, mert elfelejtettem, hogy mindig naiv maradok, szeretetéhes és szeretetadó, őszinte, nyílt és ezért könnyen megrúgható. De érzem, hogy egyszer megtanulom elfelejteni a megbocsájtás elfelejtését. Jól haladok ebben is, szerencsére edzés van sűrűn.

Azt ugyan elfelejtettem, hogy melyik pillanatban fogant meg a gyerekem, mára elfelejtettem a születésével járó félelmeimet is, a görcseimet, hogy nem leszek elég jó neki. Elfelejtettem, hogy pontosan hány naposan esett le a köldökcsonkja, hogy hány hónaposan állt fel, de miatta és általa látom, hogy igazából minden kicsi és nagy elfelejtett dolog ott van a szemem előtt, minden felejtés velem és bennem él tovább.

Kivéve a kétismeretlenes egyenletek megoldását. De azért nem kár.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció