-

1. Jó anyagi helyzetben – az egykori csóróságot

Bármilyen furán is hangzik, ha csak nem születtél ezüstkanállal a szádban, nem baj, ha nem felejted el, milyen volt egyetemistaként két napra beosztani egy májkrémet. Én a magam részéről sosem leszek egy Krőzus, de mára viszonylag megfelelő az anyagi helyzetem – bár egy szabadúszó ilyet szigorúan csak jelen időben mondhat –, mégis a mai napig boldog tudok lenni csupán attól, ha, mondjuk, tusfürdőt kell vennem, és van ürügyem órákig szagolgatni a választékot, aztán betenni a kosaramba egy, urambocsá, kicsit drágább, de jobb minőségű darabot. A jó ételeket is azért tudom annyira élvezni, mert még élénken él bennem annak a májkrémnek az íze. Szóval miért is jó emlékezni a csóróságra? Mert az átlagos pillanatok is megszépülhetnek így, és nem mellesleg edzésben maradsz, ha ne adj’ isten újra beütne a krach.

2.Tanárként vagy szülőként – azt, amikor még te is gyerek voltál

A munkám kapcsán nagyon sok tanárral, szülővel és tinédzserrel hoz össze a sors, és bizton állíthatom, az egyik legnagyobb gond, amivel mindig szembesülök, hogy a felnőttek elfelejtették, milyen volt gyereknek lenni. Nem arra a hülye klisére gondolok, hogy „őrizd meg magadban a gyermeki tisztaságot” (őrizd meg te, barátom, ha tudod), hanem, hogy elképesztően könnyen ítéljük meg a körülöttünk elő gyerekeket csupán azért, mert igyekszünk mélyen eltemetni a saját egykori hibáinkat. Nagyszájú, dacos vagy túl zárkózott a kamasz? Ha jobban belegondolsz, te milyen voltál? És miért voltál ilyen? Nem mond el neked semmit? Te szeretted annak idején, ha faggattak? Hazudik neked? Vajon miért érzi szükségét egy tizenéves, hogy ilyesmit tegyen? Biztosan érzem, hogy ezekre a kérdésekre csak akkor lehet megfelelő választ adni, ha igenis leülsz, és szembenézel egykori önmagaddal, azzal a bizonytalan, faragatlan, durva, csukott kagylóhéj-kamasszal, aki úgy érezte, senki se érti meg. Ja, és ne bántsd az okostelefon miatt, pláne, ha te is folyton nyomkodod a tiédet, vagy ha még emlékszel, mekkora szó volt akkoriban a Commodore 64-es…

3. Párban élőként – azt, hogy milyen volt egyedülállónak lenni

Tudom, amikor az ember végre megtalálja azt, akit mindig is keresett, borzongató még csak gondolni is a régi, magányosan töltött estékre. Viszont szerintem igenis muszáj, mert ez megvéd az ítélkezéstől. Nincs rosszabb, mint amikor valaki csak azért, mert olyan szerencséje van, hogy éppen kapcsolatban élhet, elhanyagolja a szingli barátait, vagy felsőbbrendű elméleteket fogalmaz meg azzal kapcsolatban, miért vannak „még mindig” egyedül – mintha pár szélsőséges esettől eltekintve ez nem átmeneti állapot lenne. Esetleg utólag szapulja saját régi énjét, amitől ő persze azóta rég elrugaszkodott, és nem is érti, hogy élhetett úgy akár egy percig is. Azt hiszem, már az is elég ok az emlékezésre, hogy az ember nem akar egy ítélkező dög lenni, de Szentesi Évi szavai a szerkesztőségin kétségkívül a lényegre tapintottak rá: „és különben is, az ilyen dumák után lesznek egyszer csak kidobva”. No comment…

4. Főnökként – azt, hogy milyen volt beosztottnak lenni

Mivel nekünk van a világon a legjobb főnökünk – khm, igen, DTK –, semmi olyat nem tudok ideírni, amivel ő ne volna tisztában… Komolyra fordítva, szerintem egy főnök igenis attól lesz jó és hiteles, ha nem felejti el, milyen volt, amikor neki kellett mások finom vagy nyomatékos kéréseit teljesítenie, és mások terveihez, elképzeléseihez igazítani az övéit. Továbbá, ha nem derogál neki, hogy kikérje a beosztottjai véleményét néha még akkor is, ha nem volna rá feltétlenül szüksége, mert emlékszik, milyen fontos volt ez az ő számára is, és mennyire megbecsültnek érezte magát tőle. Ha veszi a fáradságot, hogy figyeljen az alkalmazottaira, azok teherbírására, aktuális gondjaira, mert nem felejtette el, mennyit jelentett, amikor régen kevesebb terhet raktak rá például egy magánéleti krízis idején – vagy pont, hogy tojtak arra, mivel birkózik éppen. Az ilyen jó emlékezőtehetségű főnököt nem csupán tisztelni könnyű, hanem szeretni is.

5. Megállapodottként – azt, hogy milyen volt keresni az utadat

Vannak, akiknek könnyebben megy, hogy rátaláljanak a hivatásukra, életük céljára, másoknak nehezebben. Nyilván itt is vannak szélsőséges esetek, például amikor valaki útkeresésre hivatkozva negyvenesként még mindig az anyja szoknyája mellől szemléli tágra nyílt szemmel a világot, de én úgy látom, az emberek nagy része azért igyekszik. Esik-kel, elindul, visszafordul, tanácstalanul áll a kereszteződésekben, de nagyon szeretné megtalálni, mit szánt neki a sors, és irtó gáz elmarasztalni őt ezért. Gondolj bele, mennyien vannak, akik útkeresés helyett megelégednek egy látszatélettel, mert nincs kedvük vagy lehetőségük energiát fektetni abba, hogy tisztába kerüljenek önmagukkal, ezért én csak mélységesen tisztelni tudom azt, akinek megvan ehhez az ereje. Még nem találta meg? És akkor? Ha neked is nehéz volt, emlékezz, mennyire, ha nem, adj hálát. Mindkettőtől csak épülni fogsz.

Kalapos Éva Veronika

 Kép: iStock by Getty Images