–


Ülök az IC-n a fiammal, a vonat tele, pedig még csak csütörtök van. Kezdődik a hosszú hétvége, amikor is mi, pestiek elindulunk „haza”. Azaz, vidékre, ahol születtünk, és ahol a szüleink is élnek a mai napig, és ez mindig visszahúz minket, akár szeretnénk, akár nem. Ilyenkor zsúfoltak az utak, a vonatokra napokkal előre érdemes megvenni a jegyet, mert indulás előtt nem lesz hely, de valószínűleg már aznap is felesleges próbálkozni, a MÁV-ban a mai napig nem tudatosult, hogy fél Budapest bizony vidéki.


Hét éve élek a fővárosban, előtte jó pár helyen megfordultam, és nagyon sokáig visszavágyódtam abba a mesebeli kisvárosba, ami talán csak a fejemben olyan csodás. Ahol tiszta a levegő, nincs tömeg, és nem ébredek fel éjszaka a sziréna hangjára. Gyakran hiányoztak a régi barátok és a szavaink, mert nálunk nem kakaót isznak, hanem kakót, és mindenki érti, amikor azt mondom: elég pacuhán áll rajtad az a nadrág, fiam. 

Minden évben elhatároztam, hogy jövőre hazaköltözöm. Aztán egy idő után azt, hogy hazaköltözünk a párommal. Végül pedig, hogy hárman, a gyerekkel együtt.

Munka még csak-csak lett volna, a fizetések viszont a fővároshoz képest nevetségesek, lehet, hogy ingázni is kellett volna kisvárosból nagyobba, akkor pedig semmivel nem lett volna több időnk egymásra. Telt az idő, és egyszer csak rájöttem, hogy itt ragadtunk Pesten, és már nem is akarok annyira haza menni. Nem szeretnék már abban a városban élni, ahol mindig az apám kislánya leszek, és senki nem azt nézi, konyítok-e valamihez, hanem, hogy tudok-e húslevest főzni, és hány gyereket adtam „a nemzet büszkeségének”.

A régi hagyományos értékeket, amiket belém neveltek, felülírta a szabadság, aminek viszont megvan az ára: a lelkiismeret. 
Szeretem, hogy önmagam ura vagyok, nem tartozom elszámolással senkinek, és hogy ha vasárnap pizzát rendelek, mert nincs kedvem főzni, senki nem fog imát mondani bűnös lelkemért.

Szeretem a várost, mert mindig van olyan kiállítás, színdarab, esemény, amire érdemes ellátogatni, nem néznek furán, ha rollerrel indulok el otthonról, itt sokkal inkább vevők az emberek az újdonságokra, mint vidéken. 

A fiam akár a legjobb helyekre járhat iskolába, és nem kell hajnalban kelnie, hogy busszal ingázzon. Közben viszont szmogos a levegő, tömött a BKV, és alig van piac, ahol valódi termelői árut lehet kapni, minden a nagybaniról jön, és egyébként is kinek van ideje piacozni, amikor a hiperben minden megvan egy helyen. A minőségébe viszont jobb nem belegondolni. Ahogyan abba sem, hogy mi lesz, ha apám megöregszik, és vigyázni kell rá? Mert ő biztos nem fog Pestre költözni „az alföldi kemény fejével”.

Mi lesz a házzal, ahol felnőttem, a kerttel, és mindazzal, ami odahúzza a már nem létező gyökereimet? Mi lesz velünk, ezzel a nemzedékkel, amely leéli az életét a városban úgy, hogy igazából nem tartozik sehová?

Nem lesz semmi. Van párunk, akit mindennél jobban szeretünk, gyerekünk, akiért lehoznánk a csillagokat, és majd belepusztulunk, amiért felnő, lakásunk, ami a miénk lesz öreg korunkra, autónk, amit időnként lecserélünk jobbra, és a napi mókuskerék után félholtan rogyva az ágyba, csak ritkán jut eszünkbe, hogy mi az, ami annyira hiányzik, miközben látszólag megvan mindenünk. 

A gyerek lassan elalszik a vonaton, én meg bekapcsolom a YouTube-ot és hallgatom Alice Mertont: „I ve' got no roots…”

Márta

 Kiemelt képünk illusztráció