–

Késő van. Csak forgolódom az ágyban, és hallgatom az éjszaka hangjait.
Odakint tücsök ciripel. 
Szeretek itt élni. Vagyis… Szerettem itt élni. 
Vajon ha kimondom, még mindig szeretni fogom? 
Vajon engem még utána is szeretni fognak?!
Egyre hangosabban ciripel a tücsök, úgy érzem, már a dobhártyámat szaggatja. Lüktetve dobol a vér a fülemben és izzad a tenyerem. 
Annyira izgalmas ez a lány! 
Amikor ránézek, úgy érzem, mintha egy végtelenbe nyúló erdő szélén állnék. Picit félek tőle, de hív, és én nem tudok ellenállni neki, be kell vetnem magam a fák közé. Minden alkalommal ezt érzem, amikor megpillantom. Hogy csalogat. 
És a nevetése! Jaj, minden alkalommal beleborzongok, amikor meghallom. 
Olyan eszméletlenül bizsergető. Olyan… nem is tudom, mihez fogható érzés.
Ha ez a szerelem, akkor borzasztóan kimerítő érzés. 
Amikor találkozunk, olyan érdekes fáradtság lesz úrrá rajtam. Az a bódító, jóleső fáradtság. 
Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor pici koromban megsértődtem és kijelentettem, hogy akkor én most világgá megyek, erre anya vette a cipőjét és közölte, jön velem. 
A falutáblán túl sétáltunk egy picit. Csak ő meg én. Csak sétáltunk és beszéltünk. Aztán elfáradtam, és mert szerintem már elértük a világ végét, kértem, hogy menjünk haza. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, hullafáradtan léptem be az ajtón. Aznap nem kellett sem vacsora, sem esti mese.
 
Rám tört ez az emlék, olyasmit érzek, amikor látom őt, mint akkor. Jó volt. Most is jó.
Csak félek. Annyira sok mindent hallok mostanában. Arról, hogy ez nem helyes érzés. Arról, hogy aki így érez, az nem normális ember. Arról, hogy így nem lehet teljes életet élni. 
De hát én azt érzem, hogy ennél teljesebb az életem csak vele lehet! Miért kellene ezt bűnnek éreznem? Kit bántok én azzal, ha szeretem? 
Szeretem? Suttogva ízlelgetem a szót, mégis olyan, mintha visszhangzana tőle a ház. Szeretem. 
Atyaég! Forog velem a világ!
Fel kell ébresztenem anyát! El kell mondanom neki, ő meg fogja érteni úgy, ahogyan akkor, kicsi koromban is megértett és elkísért. Akkor sem hagyott egyedül az érzéseimmel. Most sem teszi meg.  
Felkelek. 
Picit remeg a lábam, amikor kilépek a sajátomból és az ő szobájuk felé veszem az irányt. Csak apát fel ne ébresszem! Odalopódzom, és megsimítom a kezét. 
– Anya – suttogom.
Picit megijed, de nem ugrik fel, szinte azonnal megismer.
– Mi a baj, kincsem, rosszat álmodtál? – kérdezi halkan.
– Nem, anya, beszélnem kell veled!
– Jól van, Erikám, megyek!
Erika
A fotó illusztráció (forrás: Getty Images)