Lakókocsit vettek telekkel, hogy Imrének ne kelljen többé az utcán élnie – Egy civil kezdeményezés története

–

Összesen két óra az út, mire Budapestről a borsodi falu nyaralóövezetébe érünk. A nyári lakok között már zajlik a szombat délelőtt: zúgnak a fűnyírók, dolgoznak a gereblyék, koccannak az ebédhez kipakolt terítékek. Mi is egy kertészkedőt kérdezünk, aki földes ujjával mutatja, merre találjuk a lakókocsis férfit.

Imre civil segítője, Pintér Andrea, aki egyébként vezető értékesítési menedzserként dolgozik, a kert kapujában vár minket. Több mint kétszáz kilométert tettek meg a férjével, aki épp egy láthatóan nehéz dobozt tesz le a lakókocsi asztalára, amiből tej, tartós élelmiszerek, szappan, és egy pici gázrezsó is előkerül. Imre közben szabadkozik a magas fű miatt: még nincs fűnyírója, de hamarosan az is megoldódik, egy barátja hozni fog.

Pár hónappal ezelőtt még a XIII. kerületben kellett volna keresnünk a középkorú férfit, aki két évtizede hajléktalanként élt Budapesten.

Minden este egy sátorba tért haza, a munkahelye pedig a kocsisor volt, ahol hajnaltól az ingyenes újságokat, régen a Metropolt, később a Lokált osztogatta. Márciusban költözött ebbe a nem éppen új, de jó állapotú lakókocsiba, amire egy budapesti cég dolgozói dobták össze a pénzt. Nem ők döntöttek úgy, hogy majd ez jó lesz neki, hanem Imre vágyott erre.

„Egy kulipintyóra a Tisza-partján”

Ezt válaszolta Andreának, amikor a nő a hideg aluljáróban arról kérdezte Imrét, hogy mire vágyna. De nem ez volt az első találkozásuk. 

„Decemberben láttam először, emlékszem, állandóan olvasott, és akárhányszor pénzt vagy ételt hagytam nála, mindig az mondta: »Az isten áldja meg érte.« Beszélgetni kezdtünk, kérdeztem, mire van szüksége, mire csak annyit mondott, hogy legfőképp a tavaszra, de jó lesz egy Rejtő Jenő könyv is” – meséli Andrea, én pedig Imrétől kérdezem, miért pont Rejtő?

„Ha őt olvassa az ember, a saját baját már nem is érzi” – mondja.

Mert abból jutott neki is elég.

Pedig egy ideig ment az élet, volt feleség, munka, lett saját ház, gyerek. Aztán beütött a krach, amikor a neje tragikusan korán, 36 évesen meghalt májrákban. 

„Nem lett másik feleségem, dehogy lett! Kit vettem volna el utána, egy csöves lányt?” – teszi fel a kérdést, de inkább csak magának, mint nekem. Körülöttünk pár négyzetméterre szorított élet: az asztalon félig kitöltött rejtvény, egy régi, elemes rádió, az ágyon precízen összehajtott paplan és hálózsák, a polcon könyvek, a csepegtetőn tisztára mosott tányérok és bögrék. Mintha csak a nyári szabadságát töltené tanár úr. Mert így hívták Imrét az utcán. A pedagógusi diplomája miatt.

Töredezett, rövid válaszaiból feldereng egy korábbi élet, a kádári Magyarország és egy gyermekváros hétköznapjai. Ott dolgozott nevelőként még a felesége halála után is, amíg fel nem számolták a várost a városban, és ezzel munka nélkül maradt. A közös fiukat mindeközben az anyai nagymama nevelte, majd Imre eladta a családi házat, a fiának vett a pénzből egy lakást, a maradékot pedig megtartotta, és Budapestre utazott. Abban bízott, hogy majd ott tanárként el tud helyezkedni. De nem így lett, a ház eladásából megmaradt pénz pedig elfogyott. 

„Bánom már, de a seggére vertem, alig három hónap alatt” – meséli, és ekkor Andrea is bekapcsolódik újra a beszélgetésbe. Szerinte mindannyian hozunk rossz döntéseket, de ez nem jelenti azt, hogy az életünk végéig fizetnünk kell érte. Ki ő, hogy ítélkezzen mások fölött? Imre fia valószínűleg másként vélekedik, ő hosszú évek óta nem beszél az apjával, a megkeresésünkre sem kívánt reagálni. De Imre más családtagokkal sincs kapcsolatban. Vagyis egyszer az édesanyja meglátogatta Budapesten. Könnyes találkozás volt, azt meséli.

Csöves lét

Így nevezi Imre az utcai életet, amiben szerinte a legnehezebb embernek maradni. Bevallja, ez nem könnyű feladat, de neki sokat segítettek a barátok, akik ott laktak a környékén, csak épp nem sátorban és padokon, hanem a saját lakásukban. Egyikük épp hívja is telefonon, amíg ott vagyunk.

„Ez a Pista volt. (a nevet megváltoztattuk – a szerk.), ő hozott le Budapestről. Azt mondta, meglátogat, és hozza a fűnyírót, hogy le tudjam vágni ezt a méretes gazt” – mutat a térdig érő fűre, majd hozzáteszi, hogy nem hiányzik neki Budapest. Gyorsan berendezkedett, korán fekszik, korán kel, napközben kertészkedik, rendezkedik, rádiót hallgat, olvas és horgászik. Anno járt versenyekre, és akkor is horgászott a Dunán, amikor hajléktalanként élt. Hogy miből? A minimális jövedelméből, és a kocsisoron szerzett pénzéből szorította ki a rávalót, és így vette meg a sátrat is.

Mert a sztereotípiákkal ellentétben, a fedél nélküliek közül sokan dolgoznak, van jövedelmük, csak nem tudnak megfizetni albérletet, sőt még munkásszállót, de még éjjeli menedékhelyet  sem.

Ezért élt Imre is sátorban.

„Megvan itt mindenem, a lakókocsiban van hűtő, tűzhely, fűtőtest, gyere, nézd meg, még tusolóm is van” – nyit ki egy ajtót, amire először azt hittem, szekrény, miközben tényleg egy apró, de kompakt tusolót rejt. A fűtés és a konyhai eszközök gázpalackról és villanyról is működnek. Utóbbi ugyan még nincs bevezetve, és a vizet is hordani kell, de Andiék azt remélik, hogy talán még folyik be annyi adomány, segítség, hogy a tél beállta előtt legalább az egyiket meg tudják majd csináltatni. A férfi nem aggódik a tél miatt, úgy van vele, hogy számára a hajléktalan létben sem a hideg elviselése volt a legnehezebb, hanem a folytonos újrakezdés. Például miután csontra kirabolták a sorstársai a sátrát, megfosztva őt mindattól, amit az évek óta összegyűjtött. 

„Na, ezért sem mentem szállóra” – mondja, és közben kettőt mutat az ujjaival. Ennyiszer járt ott a húsz év alatt, utoljára tavaly, a combnyaktörése miatt.

Nem mintha a kórházban több maradása lett volna, egy hét után zöld pizsamában, egy járókeretre támaszkodva egyszerűen kisétált az osztályról, és aztán soha nem tért vissza.

Azt mondja, öreg ő már ahhoz, hogy mások mondják meg, mit csináljon, és szüksége van egy minimális intim térre is, márpedig a szállón és a kórházban ebből nemigen van. De a szakemberek szerint sem olyan meglepő, hogy sokan inkább az utcát választják a hajléktalanszállók helyett. Ezeken a helyeken ugyanis nehéz állampolgárnak éreznie magát a hajléktalannak, sokszor hatalmi, függő játszma alakul ki az ott dolgozókkal és az ott lakókkal is, a privát szféra hiánya pedig különösen megviseli őket.

Arról nem beszélve, hogy az olyan ellátóhelyeken, mint a nappali melegedők, amelyeknek alapvető funkciója a krízis átvészelése, egy helyre kerülnek a hajléktalantársadalom különböző rétegei. És mivel a rosszabb állapotban lévő hajléktalanok között nem ritka a tetű, a rüh és az egyéb betegségek, a higiéniai állapotok tényleg rettenetesek tudnak lenni.

Jókor jött a segítség

Mivel Imrének valószínűleg hamarosan szintén mennie kellett volna a XIII. kerületből, ahol meghúzta magát. Tavaly októberben ugyanis életbe lépett az a rendelet, mely szerint, aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el. 

„Az aluljáróban rendre cseszegették a srácokat, oda én nem is nagyon mentem, csak a lábtörésem után kényszerből” – meséli, de ez egyben a szerencséje is volt, hiszen az aluljáróban figyelt fel rá Andrea, aki az összebarátkozásuk után nem sokkal eldöntötte, szerez neki egy kulipintyót Borsod-megyében, ahonnan a férfi származik, és ahová annyira visszavágyik. „A felettesem, Farkas Renáta maximálisan támogatott abban, hogy a cégen belül gyűjtést szervezzek, és ő találta az eladó lakókonténert is. Egymillió forintba került, de gondoltam, simán össze fog rá jönni a pénz, elvégre ötszáz ember dolgozik a cégnél. Úgy voltam vele, 2000 Ft kell fejenként, ennyit naponta költünk cigarettára, nasira, egyebekre” – meséli.

Közel 150 munkatársát, ismerőst, barátot szólított meg e-mailben, ebből úgy 25-en segítettek, és rendszerint azok voltak az adakozóbbak, akiknek a kevesebből kellett adni.

Időközben a konténerről lecsúsztak, lett rá másik vevő, az összeg pedig három hónap után megállt ötszázezer forintnál. Ekkor látta meg Andrea a lakókocsi hirdetését, amit telekkel együtt árultak, és pont ki tudták volna fizetni az összegyűlt pénzből.

„Én nem vettem volna meg, de Imre beleszeretett a lakókocsiba és a helybe is” – mondja, és eleget téve Imre kérésének, egyezkedni kezdett a tulajdonossal, akinek elmondta azt is, kinek és mire kell. Azt akarta, hogy tudja, ő is részese annak, hogy segítenek valakinek.

„Csend és nyugalom, ez az én közegem”

– mondja Imre, ezt már az egyik kedvenc stégén, ahová a szomszédjával szokott ülni. Kicsit kifújja magát, mielőtt tovább indulunk: a húsz év hajléktalanság láthatóan nyomot hagyott a testén: még csak 61, de már évekkel ezelőtt leszázalékolták, és erősen biceg arra a lábára, ami több helyen és többször is eltört. A legutóbbi combnyaktörése elég szürreális eset, egy döglött halon csúszott el a Duna-parton, úgy törte össze magát. 

Közben összefutunk az emlegetett szomszéddal, aki jó ismerőseként köszönti Imrét. „Ebben a melegben még a halak sem mozdulnak” – panaszolja.  A férfi egyébként tudja, hogy az új szomszédja nemcsak nyaralni érkezett a faluba, de nincsenek előítéletei, a másik nyaralóját ő is odaadta kölcsönbe egy hajléktalan párnak.

Visszaérve a telekre, Imre kávét készít és pogácsával kínál, majd a narancssárga kanapén megpihenve beleszippant a cigarettájába. „Ezt – mutatja a félig elégett cigit – az Andi nem pártolja, de 45 év után nehéz letenni, és hát, megszoktam már” – aztán folytatja: „Az ital más, a kannás bort sose szerettem, de a sör azért lecsúszott. Itt viszont nem érzem a kényszert, bár nem mondom, volt eleinte pár rossz napom. Előfordult, hogy útra keltem és csak gyalogoltam, gyalogoltam, mert annyira hiányzott az alkohol” – meséli, és ezzel nincs egyedül.

Nem ritka az alkoholfüggőség az utcán élők között, viszont azt jó tudni, hogy a legtöbb esetben nem az alkoholizmus vezet a hajléktalansághoz, hanem pont fordítva. 

És ne feledjük azt sem, hogy Magyarország az egymillió alkoholista országa, vagyis az alkoholizmus közel sem csak a hajléktalanok gondja.

Imre most nem érzi úgy, hogy menekülni kellene az élet elől. Tervei vannak: szeretne dolgozni is, csak valami olyat, amivel nem kell sokat állni, a tropára ment lába már nem bírna olyan strapát, mint a kocsisoron. Aztán annak is utána kell nézni, miért nem kapja egy hónapja az aktív korúak járadékát. „Van még mit intézni, de eddig is alakult, és ezután is lesz valahogy” –  mondja, miközben készülődik a félórás sétához a faluba, megy bevásárolni és szúnyogriasztót keres, amire most nagy szüksége van.

Hazafelé azon gondolkodom, vajon mi a legjobb segítség, amit civilként nyújthatunk egy hajléktalannak? Erről a Habitat for Humanity hajléktalan embereket otthonhoz juttató programjának szociális munkásával, K. Balázzsal telefonon röviden beszélgetünk is. Ő azt mondja, nagyon fontos a civil segítség, legyen az csak őszinte odafordulás, egy kedves szó, egy beszélgetés, vagy akár kézzelfogható segítség. „Az ilyen összefogás tényleg példaértékű, mindenképpen jó és pozitív. Viszont 30 ezer hajléktalan ember problémáját nem fogják civilek megoldani, ahhoz rendszerszintű változás is kell” – ezt már a Habitat másik munkatársa, Farkas Boglárka mondja. 

Szerinte megközelítésbeli szemléletváltásra lenne szükség a hajléktalanellátásban, a jelenlegi rendszer ugyanis csak életben tartja a hajléktalan embereket, szolgáltatásokat biztosít, de nem tudja visszavezetni őket a társadalomba. Az lenne az igazi segítség, ha az olyan jól működő civil kezdeményezésű programok, mint az Elsőként Lakhatást! program (az utcán vagy kunyhóban élő emberek közvetlenül szociális bérlakásokba költöznek a civilek és az önkormányzatok összefogásának köszönhetően), az állami szerepvállalásban is megjelennének, létrejönne egy olyan intézményrendszer, ami olyan lakhatási lehetőségeket teremt, amellyel a bajba jutott emberek ki tudnak jutni nehéz helyzetükből. 

Farkas Edina Lina

Képek: Kaszás Tamás