–

Szupersebességen zakatolva

A Kantonból a dél-kínai rizsföldekig vezető út Kína sokféle arcát mutatja meg, miközben az utazás a szupergyors vonattal, a hegyi falvakban szállításra használt szamarakkal, a neonszínű fejkendő alá bújtatott, földig érő hajú yao asszonyokkal izgalmas kulturális és technikai aspektust, valamint egyfajta időutazást is hozzáad az élményhez.

Kína a közelmúltban jelentette be, hogy tervei szerint 2021-ben megkezdi a 600 km/órás végsebességre képes lebegő mágnesvasút sorozatgyártását.

A technika egy mondatba sűrítve úgy működik, hogy a hagyományos, ütemesen robogó kerekek helyett mágneses mező tartja és hajtja a vonatokat. Ilyen sebességet nem tudok vonatszinten értelmezni, de a Kanton és Guilin közötti 243 km/órával közlekedő vonaton a gyorsulásnál a nyomáskülönbség igencsak érezhető. Kíváncsi vagyok, ilyen elképesztően gyors sebességnél vajon milyen képet mutat a táj – mellesleg ki nem hagytam volna a mi útvonalunkon hosszú kilométereken át húzódó meseszép cukorsüvegszerű karszthegyeket. Indulásnál az ultramodern üveg- és fémkomplexum, azaz a vasútállomás kerek dizájnos tetejével és egy nagyobb repteret is megszégyenítő méreteivel utópisztikus. Eltévedni kínai nyelvismeret nélkül is lehetetlen: a vágányhoz csakis a jegyre nyomtatott kijáratnál, elektromos ellenőrző pontokon lehet lejutni.

A hegyre épült falu

Guilin és környéke az „egyszerűen gyönyörű” mondat automatikus és percenkénti ismétlését váltja ki belőlem, ahogy a szél és víz által kúpokká formált mészkőhegyek hosszú kilométereken át húzódnak. Innen olyan meredeken kanyargó, hajtűkanyarokkal tűzdelt hegyi utak visznek fel a rizsteraszokkal szomszédos falvakba, hogy nagy részét a sofőr is csak intenzív, de biztonsági szempontból kissé kérdéses dudaszóval abszolválta. Időnként egy-egy helyi járatú busz is feltűnt, és ilyenkor a korlát nélküli út szélére szorulva vizsgálgattam, hogy milyen meredek a karnyújtásnyira tátongó szakadék.

De a sziklafalból omló vízesések látványa, amelyek alatt egy-egy busz is megállt egy gyors kocsimosásra, megérte a szívinfarktus közeli állapotot.

Ping’An faluban az egykori jellegzetesen sötétbarna faházak mellett ma számos szálloda működik – a helyi közel nyolcvan család örömére, akiknek a 2007 óta megugró turizmus infrastrukturális és gazdasági előrelépést is jelentett – legalábbis az egyik helyi szállodai alkalmazott szerint. A hegyre épült falu főutcáján hamuba sült tojást, édes krumplit és szegre akasztott füstölt húst is lehet kapni. A falu biztos megérdemli a leghosszabb és legmeredekebb helység címet, és a megtett lépcsőfokok száma közelít az éves teljesítményemhez. Persze, megéri a folyamatosan „meddig kell még menni?” kérdésre választ kereső, hatéves lányomat is motiválttá tenni valami szülői énképrontó lekenyerezéssel, mert a lábunk alatt elterülő rizsteraszok látványa mindent megér.

Hamuba sült tojás

A sárkány földje

A 66 kilométer hosszú lépcsőzetes Longji rizsteraszokat az 1200-as évektől kezdődően négy évszázadon át nagyfokú precizitással alakították ki, és egészen a múlt századig dolgoztak a teljes kiépítésén. Felülről nézve a mérnöki pontossággal megvalósított teraszokat, úgy tűnik, mintha egy sárkány nyúlna el a hegyek és a barna épületes falvak között. Az egymásra épülő teraszok lehetővé teszik, hogy megfelelő mennyiségű víz jusson minden egyes szintre, és a felesleg a következő szintre folyjon tovább. A hely szűke miatt itt sem a Dél-Kelet Kínában a mezőgazdaságban használt vízi bivalyt, sem gépi eszközöket nem tudják alkalmazni. A jellegzetes, kúp alakú kalapot viselő helyiek hátukon hatalmas fakosarakkal dolgoznak a rizsföldeken. Kollégáim szerint ez az a táj, ahova bármelyik évszakban érdemes ellátogatni;

tavasszal a vízzel elárasztott teraszok tükörként csillognak a napfényben. Nyáron élénkzölddé festi a sárkány gerincének is nevezett hegyvonulatot az érlelődő rizs, ősszel aranybarnává válik a táj, és télen időnként a hó varázsolja fehér lépcsős rendszerré a vidéket.

Parádés hajkoronák és kínai streetfood

A környéken élő egyik kisebbség, a ruhájuk színéről elnevezett vörös yaok asszonyai életükben egyszer, tizenhat éves korukban vágják le a hajukat, így az gyakran a másfél-két méteres hosszt is eléri. Hatalmas konttyá tekert hajkoronájuk több részből áll: saját jelenlegi és a levágott hajukból, és az évek során elhullajtott hajszálaikból. A folyóban mosnak hajat, és koromfekete hajkoronájukban nincs ősz hajszál – saját bevallásuk szerint házi samponuknak, a rizsmosásra használt víz és a helyi, titokban tartott gyógynövények kombinációjának köszönhetően.

Hajmutogatásra egész üzletág épült, mert a gyönyörű hajukat törölközőszerű durva anyag alá rejtik, és igény szerint meghatározott összeg kifizetése után bontják ki a gyakran földig érő hajzuhatagot.

Helyi ételkülönlegesség a bambuszcsőben sült ragacsos rizs, ami készülhet hússal, mogyoróval és zöldségekkel megtöltve, és a tetejére édesburgonya kerül. A 35-40 centis csőbe gyömöszölt étel aztán tűz felett készül. Streetfood-mániákusként én a parázson párolt édes krumplit kóstoltam, és nem is bántam meg. A szokásos rizspálinkát, amit szívfájdalom nélkül kihagytam, gyümölcsökkel ízesítik.

Utópisztikus állomások ide, több tízmilliós kínai metropoliszok oda, én azért a szívem mélyén meghagyom magamnak a felhőkbe burkolózó, élénkzöld hegyeket és a finom vonalakként kanyargó rizsteraszokat a Távol-Kelethez kapcsolódó első képként.  

 

Trembácz Éva Zsuzsa

 

Ha tetszett szerzőnk írása, akkor utazz vele más izgalmas tájakra is Facebook-oldalán keresztül!