–

Bella nemrég töltötte be az ötvenötödik évét, a férje két éve halt meg heveny alkoholizmusban. A fia meg a lánya is külföldön élt, unokája még nem született, bár sűrűn mondogatta a gyerekeinek, amikor hazalátogattak: „Mennyire jó lenne, ha itt rohangálnának körülöttem az unokáim!” A gyerekei meg csak hümmögtek. „Persze, anyuka, rajta vagyunk, de előbb egzisztenciát kéne teremteni, és a megfelelő társ is hiányzik még.” Valahogy egyikük sem boldogult a társkereséssel. Évente kétszer találkoztak, karácsonykor meg az anyjuk születésnapján. Hiába hívták a gyerekei, hogy menjen ki hozzájuk látogatóba, fizetik az utat, mindig ez volt a válasza:

„Majd elmegyek jövőre, idén biztos nem, gyertek ide, ha látni akartok.”

Bella a klimax alatt fölszedett harminc kilót, ami az istennek sem mozdult. Igaz, hogy ő sem. Egyszer a szomszédnő unszolására elment a helyi művelődési házba, ahol 50+-osoknak tartott tornát a helyi lelkes tornatanár fillérekért, de annyira elfáradt tőle, és másnap olyan izomláza volt, hogy mozdulni sem bírt. Utána már hiába hívta a szomszédasszony, mindig azt mondta:

„Majd a jövő héten.” De a jövő héten is ugyanez volt a válasz. Csak ült, és sajnálta magát. Semmit sem tett ellene.

Bella könyvelő volt, még a régi időkben tanulta a szakmát, és igyekezett ugyan lépést tartani a fiatal kollégákkal, de egyre nehezebben ment neki. Tudta kezelni a programokat, ám ha bármilyen apró eltérés vagy változás volt a munkában, mindig kétségbeesett. Az ülőmunkától egyre terebélyesebb lett, néha már az is gondot okozott neki, hogy elmenjen a munkahelyére. Folyton zsibbadt a lába, fájt a dereka, a nyaka, a feje, ő pedig kapkodta a fájdalomcsillapítókat, egyiket a másik után. És amikor már semmi nem hatott, akkor elővett egy tábla tejcsokoládét. Amíg azt majszolgatta, úgy érezte, minden baja elmúlt. Boldognak érezte magát, könnyűnek és vidámnak. Ha a csokiboldogság véget ért, leizzadt, kiszáradt a szája, remegni kezdett, és úgy vert a szíve, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik a helyéről. Mondogatták ugyan a kollégái: „Bella, menj el orvoshoz, mielőtt nagyobb lesz a baj”, de Bella mindig azt felelte: „Majd a jövő héten.”

Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre ugyanez volt a válasza. „Majd a jövő héten!”

Aztán egyszer annyira rosszul lett a munkahelyén, hogy egyenesen a főnöke szállította be az ügyeletre.

A gyors vizsgálatok után kiderült, hogy érszűkülete, ízületi gyulladása, magas vérnyomása és masszív cukorbetegsége van. Ráadásul tíz éve nem volt semmilyen nőgyógyászati szűrővizsgálaton.

Az orvos felírt neki egy nagy zacskónyi gyógyszert, és beutalót adott a közeli kisváros gyógyfürdőjébe. „Jó lenne egy kúra az ízületeinek, Bella néni!” – mondta búcsúzóul. Bella megrökönyödött. Az orvos csak pár évvel volt fiatalabb nála, és mégis lenénizte. Hazaballagott a rendelőből, és alaposan megnézte magát az előszobában lévő hosszú tükörben, de elég homályosan látott. „Lehet, hogy ennyit romlott a szemem?” Aztán megtisztította a tükröt, kicsit jobb lett a kép.

A délelőtti verőfényben élesen kirajzolódott az összes ránca, a lenőtt hajtöve, és még a ruhája alatt is látszottak a hasa táján a hurkák, meg a visszerei is ott virítottak a tükörképén, amikor följebb húzta a szoknyáját.

Meglepődve tapasztalta, milyen rosszul néz ki. „Tényleg olyan vagyok, mint egy néni. Pedig alig éltem még.” Aztán egykedvűen elővett egy tábla tejcsokoládét, és amíg majszolta, megint szabadnak érezte magát. Persze rosszul lett utána. De már tudta, melyik gyógyszert kell bevennie ilyenkor. Tényleg rövidebb ideig tartott a rosszullét.

Minden reggel nézegette a beutalót a gyógyfürdőbe, próbálta kitalálni, mit jelenthetnek rajta a különös orvosi kifejezések. De nem tudta magát rávenni a hosszadalmas és fárasztó kúrára, meg hát, féltette a munkáját is: „Nem mehetek betegszabadságra, nehogy kirúgjanak, már csak pár évem van nyugdíjig, azt fél lábbal is kihúzom.”

Élte tovább a megszokott életét, semmi öröme nem volt benne, csak az a pár perc a tejcsokoládéval. Utána jött a menetrendszerű rosszullét, bekapkodta gyorsan a gyógyszereit, de nem ment el a gyógyfürdőbe, és a szűrővizsgálatokat is halogatta. A gyógyszerek mellékhatásait újabb gyógyszerekkel oldotta meg, ám hiába, nem lett jobban.

Volt egy kedvenc sorozata, azt nézte minden este, egy izgalmas, kalandos életet élő nő helyébe képzelhette magát ilyenkor, és közben majszolta a megszokott tejcsokiját. Ez dupla adag boldogsággal töltötte el. Aztán begyógyszerezte magát, és lefeküdt a film után. Ezen az estén azonban sokáig nem tudott elaludni, pedig a gyógyszerek általában úgy elkábították, hogy pillanatok alatt elnyomta az álom.

Hosszan forgolódott, és azon törte a fejét, hogy hol ronthatta el az életét. Nem találta meg azt a bizonyos pontot. A csokis-tévés boldogságon túl, csak a gyerekei születését tudta felidézni boldog pillanatként. Aztán már szinte félálomban, teljesen váratlanul bevillant neki egy rég elfeledett kép a gyerekkorából.

Az apja egyszer hozott neki egy egész tábla csokoládét akkor, amikor az anyja elutazott egy napra, hogy a nagymama temetését intézze. Soha nem voltak még kettesben az apjával, maga sem tudta, miért, de félt tőle. De ekkor a váratlan csoki felvillanyozta. Nagyon ritkán kaphatott édességet, mert szegények voltak, és ő folyton sóvárgott a csoki után. Pont a nagymamája volt az, aki mindig ezzel várta, de ritkán találkoztak, mert messze lakott. Az apja aznap este azt mondta neki, hogy övé lehet az egész tábla, ha megmutatja neki a punciját, és soha senkinek nem árulja el, mi történt. A kis Bella nem tudta, mit tegyen. Annyira sóvárgott a csoki után, hogy legyőzte az undort és a szégyent, amit akkor érzett, amikor az apja lehúzta róla a bugyit, és arra kényszerítette, hogy tárja szét a lábát.

Ott feküdt ötévesen lemeztelenítve és kiterítve, mint egy béka, és majszolta a csokoládét, ami keserű volt, mint az epe, pedig mindennél jobban vágyott az édes ízre.

Annyit látott még, hogy az apja kigombolja a nadrágját, de aztán nem mert odanézni többé.

Miután megette az egész táblát, maradéktalanul kihányta. Az apja átkozódva takarította el a nyomokat, és megfenyegette: ő fogja elmondani az anyjának, amiért „mutogatta a punciját”. Bella ettől a naptól kezdve visszahúzódó lett, az anyja pedig nem értette, mi ütött a kislányba. Azt gondolta, a nagymama halála miatt lett ilyen búskomor.

Bella ötven évig hordozta magában eltemetve ezt az emléket, de most, hogy felidézte, valami furcsa nyugalom és elszántság költözött bele. „Nem veszek többé csokoládét. Holnaptól minden másképp lesz.” Ezt suttogta magában, mielőtt elaludt.

De már nem volt holnap. Aznap éjjel megállt a szíve.

 Sárosdi Piroska