–

„Dolgoznom kéne. Lassan lejár a határidő, én meg még sehol sem tartok…”

…gondolom magamban. Majd végigpörgetem a Facebookot (nahát, milyen érdekes ez a cikk Finnország oktatási rendszeréről), megnézek egy a videót arról, hogyan kell bendzsón játszani (holott nincs is bendzsóm), átrendezem a szekrényt, végül kimegyek a konyhába, és főzök magamnak egy újabb teát.

A fenti egy viszonylag klasszikus viselkedési forma, ami az egész emberiségre jellemző. A halogatást már Newton első mozgástörvénye is leírta, ami szerint „egy test nyugalomban marad, mindaddig, míg másra nem kényszerítik”. Az egész univerzum halogat. (Hurrá, nem vagyok egyedül!)

De mi a halogatás?

Na, hát erről sokat tudnék mesélni. Az egész iskolás koromra úgy emlékszem vissza, mint egy végtelen halogatásra. Teher alatt nő a pálma felkiáltással lehetőleg felelés vagy dolgozat előtt egy nappal (esetenként az adott óra előtt) pánikszerűen próbáltam sokszor megtanulni a feladott anyagot. Több vagy inkább kevesebb sikerrel.

Fel kellett nőnöm, hogy megértsem, valójában szükségtelen stresszt okozok magamnak ezzel a viselkedéssel. És ahhoz is, hogy rájöjjek, néha egy halogatva elkezdett, majd mégis időre és igényesen befejezett feladat rendkívüli öröm- és elégedettségérzetet adhat.

Azt pedig csak most, ennek a cikknek (a kissé halogatott) elkezdése előtt tudtam meg, amikor utánaolvastam a témának, hogy a halogatást összefüggésbe hozzák egyes magatartászavarokkal, többek közt a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) is. Tehát halmazati büntetésként gyerekkoromban ezzel is – tudtomon kívül – meg kellett küzdenem. Mintha nem lett volna elég az alapállapot, ami megnehezítette az egész gyerek- és fiatalkoromat és az összes szociális kapcsolatomat. De, mint említettem, teher alatt nő a pálma.

Mindenki félretesz feladatokat néha, de a halogatók krónikusan kerülik a nehéz feladatokat, és tudatosan keresik a figyelemelterelő dolgokat.

A perfekcionisták, vagyis tökéletességre törekvők is gyakran halogatók. Nekik ugyanis pszichikailag elfogadhatóbb az, ha sosem kezdenek el egy feladatot, mint hogy esetleg azt nem végzik el tökéletesen.

Sajnos, a jelenkori környezet szinte támogatja az elodázást, hiszen az okoskészülékeinknek hála folyamatosan elérhető valami szórakoztató videó, cikk vagy beszélgetés, ami elvonhatja a figyelmünket. (Nem is akarom elképzelni, hogy mi lett volna velem, ha fiatalkoromban már létezik okostelefon vagy épp YouTube. Még annyit sem készültem volna előre, mint anélkül.)

Az emberek közel 20 százaléka egyébként krónikus halogató.

A halogatóknak azonban létezik három típusa

Az első, az izgalmat kereső, a legutolsó utáni pillanatig vár, míg az izgalom szinte eufóriaérzést kelt benne. 

Egy másik típus a sikertelenségtől (vagy épp sikertől) való félelmében teszi félre a feladatokat. Őket nagyban befolyásolja, hogy mások mit gondolnak róluk.

Harmadikként aztán léteznek még a „döntési” halogatók, akik képtelenek elhatározásra jutni, viszont ezzel „megspórolják” az esetleges döntésből fakadó felelősséget is.

A halogatás ára

Talán nem is kell mondani, hogy nem elhanyagolható árat fizetünk az elodázásért. Ez a viselkedési forma ugyanis belülről zaklat fel minket, ami alvászavarhoz (inszomnia), az immunrendszer gyengüléséhez és akár a személyes kapcsolatok sérüléséhez, a munkahelyi csapatmunka ellehetetlenüléséhez vezethet.

És persze a halogatás nem csak a munkahelyünkön okozhat problémát. Egy elodázott szűrővizsgálat például súlyos egészségi gondokhoz vezethet, egy nehéz beszélgetés tologatása tartós konfliktust szülhet. Míg egy fontos, az egész életünkre ható döntés halogatása, mint például egy kapcsolat felbontása, karrierváltás vagy épp az az elhatározás, hogy folytatjuk a tanulmányainkat, azt idézheti elő, hogy évekig egy helyben toporgunk. Mígnem végül már haragszunk is magunkra, amiért elpazaroltuk az időt.

Emlékszem, a 11 évig tartó párkapcsolatom vége felé már rendesen mérges voltam magamra minden áldott nap, mert aznap sem léptem meg az elkerülhetetlent. Saját magammal kerültem konfliktusba, mert nap mint nap a könnyebbnek tűnő (valójában sokkal nehezebb) utat választottam. Végül aztán persze közbeszólt az élet, a lábamra lépett, már nem volt hova hátrálni, és végre kiléptem egy mérgező helyzetből.

A halogatás a génjeinkben van

Igen, sajnos a fenti állítás igaz, ezért is lehetséges, hogy még egy elviselhetetlen helyzetben is képesek vagyunk az odázást választani. A halogatásra való hajlam sokszor családi örökség.

A pszichológia úgy határozza meg, hogy „genetikai szinten dekódolt impulzivitással” áll kapcsolatban, ami oda vezet, hogy az erre hajlamos embernek nehezére esik a saját viselkedését kordában tartania.

És mindennek a tetejébe ráadásul egy tanulmány szerint a halogatás élethosszig tartó tulajdonság. 

Megoldási stratégiák

Eszerint a halogatók tehetetlenek?

Szerencsére nem. Megfelelő stratégiával a dolog kezelhető, legyőzhető. Nekem is sikerült, annak ellenére, hogy a mai napig előfordul, hogy bizonyos dolgokat elodázok. De végül aztán mindig beiktatok egy napot vagy hetet, amikor sorban elvégzem ezeket a feladatokat. És már tapasztalatból tudom, hogy mennyire sokat ad ez az érzés az embernek. Hogy túlléptél saját magadon.

1. Támassz elfogadható elvárásokat és légy elnéző magaddal!

A halogatásnak sok arca van.

Néha egyszerűen a szórakozást választjuk a fegyelem helyett, néha csak arról van szó, hogy megpróbálunk elkerülni valami negatívat. Néha viszont arról, hogy megbénít minket a velünk vagy magunkkal szemben támasztott elvárás.

Ehhez kötődik a sportolással kapcsolatos tapasztalatom. Ha futni indulok, sokkal jobb, ha minimális előkészülettel egyszerűen csak nekiveselkedem az előttem álló feladatnak. Minél többet szöszölök indulás előtt, annál nehezebb elindulni. Ez az én megoldási stratégiám. Gyorsan nekiesem a feladatnak. A másik pedig, hogy menedzselhető elvárásokat támasztok magam iránt. Ha úgy érzem, meg kell állnom, megállok. Ha egy adott napon csak kevesebb kilométerre futja, akkor sem haragszom magamra. Azáltal, hogy elfogadóbb vagyok saját magammal, a halogatás esélye is csökken, mert nincs bennem akkora frusztráció a rám váró feladattal kapcsolatban.

2. Nézd a nagyobb képet!

Az emberre általában jellemző, hogy a jelenlegi szükségét előbbre tartja, mint egy távolabb lévő célt. Épp ezért, ha egy feladat nem áll elöl a fontossági listán, hajlamosak vagyunk elodázni. Sokszor akár évekre. Erre a megoldás az, ha a nagyobb képet nézed. Ha például már régóta gondolkodsz azon, hogy szeretnéd folytatni a tanulmányaidat, koncentrálj arra, hogy az adott diploma mit adhat hozzá az életedhez.

A perspektívaváltás könnyen belökheti a régóta halogatott projektet.

3. Fogadd el, hogy valami nem sikerül elsőre!

Sokszor azért halogatunk egy új feladatot, mert attól tartunk, hogy nincs benne tapasztalatunk és épp ezért hibázni fogunk. De ha rögtön úgy állsz neki, hogy beleépíted a hibázás lehetőségét mint szükséges lépcsőfokot, enyhítesz a belső feszültségen, ami akadályozta a startot. Ha szükséges, kérj segítséget, legyen ez is egy része a folyamatnak, amit beépítesz a stratégiába és emiatt rögtön a kezdettől elfogadod a szükségességét is.

4. Ne engedd, hogy a bukástól való félelem megállítson!

Egy kis perfekcionizmus sosem árt – végeredményben a magas elvárások minőségi munkához vezetnek. Bruno Mars, Serena Williams vagy épp Beyoncé is bevallottan tökéletességmániás. De néha a nagy elvárások csak gátolnak. Például, ha nem teljesítünk projekteket, mert meg vagyunk győződve róla, hogy nem tudunk megfelelni a magunkkal szemben támasztott kívánalmaknak. Fontos, hogy ne keverjük össze a teljesítményt és a saját értékünket. Mindig emlékezz arra, mekkora különbség van aközött, hogy ki vagy és aközött, hogy mit érsz el.

Az értékeinket messze nemcsak az eredményeink határozzák, hanem a személyiségünk, a szenvedélyeink, a tapasztalataink, az utazásaink, a barátaink, a családunk, az ízlésünk, a tudásunk, a másokkal való bánásmódunk, az átvészelt nehézségeink és még csomó más dolog.

Ez az igazság segíthet felülkerekedni önmagadon, amikor támad a perfekcionizmus és épp leteperné az önbizalmad.

5. Tudd, hogy mire vagy képes!

Vannak olyan emberek, akik egyszerűen jobban teljesítenek nagy nyomás alatt. Ha azok közé tartozol, akik akkor feleltek a legjobban, ha a vizsga előtti nap estek neki a tananyagnak, használd ezt a képességedet. Ez a fajta viselkedés, az úgynevezett aktív halogatás, ugyanis – meglepő módon – egyfajta tudatos tervezés, hiába tűnik az ellenkezőjének. A passzív halogatás az, ami káros (amikor tanulás helyett vicces videókat nézegetsz a neten, vagy épp átrendezed a zoknis fiókot). Ezzel szemben az aktív halogatás egyfajta megoldási stratégia. Csak ismerd fel, ha te ilyen alkat vagy, és eszerint tervezz.

6. Oszd fel a teendőket részfeladatokra!

Ha előtted áll egy szörny, egy nagy feladat, amihez semmi kedved, nézd meg, hogyan bonthatod kisebb, könnyebben elfogadható részekre. Volt egy házinénink az első házban, ahol éltünk, miután Angliába költöztünk. Egy hatalmas ház tulajdonosa volt – takarítónő nélkül. Mégsem ette meg sem a kosz, sem a házimunka, mert volt egy tervezője a falon. Ott vezette, hogy melyik nap mely helyiségeket takarítja ki. Így egy napra mindig csak kisebb mennyiségű munka jutott, de végül folyamatosan rendben volt a ház. Én ezt a tervezőkészséget – pániktakarítóként, aki mindent a hétvége alatt próbál elvégezni – mindig irigyeltem tőle. És az utóbbi időben sokszor azon kapom magam, hogy én is alkalmazom ezt a trükköt. Ami természetesen nemcsak a házimunkában, hanem bármilyen elvégzendő projekt esetén jó stratégia lehet.

A fentieket összefoglalva, ha te is a halogatók nagy táborába tartozol, próbáld meg a nagyobb képet nézni, ne hagyd magad összezavarni a feladat elején, emlékezz rá, hogy sokkal több az, ami meghatároz, mint az eredményeid.

Ha nagy feladat elé állít az élet, próbáld magaddal szemben elfogadóan, egyúttal jó stratégiával megközelíteni.

Semmiképp ne legyen a mottód Karinthy mondata, bár nagyon frappáns: „Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra. Ha még ma megteheted, hogy valamit holnapra halassz, el ne mulaszd elhalasztani.”

Kégl Ágnes

Fotó: Judy Ann Dayot/Unsplash