Néha egy tál étel is megállít a lejtőn – Egy család, amelyik nem csúszott lejjebb

–

Pozitívba fordulhat a negatív spirál

„Szinte bárki találhatja magát egyik pillanatról a másikra nehéz vagy akár kilátástalan helyzetben. Az élet minden szakasza tartogat anyagi kihívásokat: a betegségek, munkanélküliség, az áremelkedések, az ifjú házasok életkezdése, egy gyermek érkezése, egy válás vagy éppen a frissnyugdíjas-évek egyaránt magukban hordozzák a kockázatot. Egyedül túljutni ezeken sokszor lehetetlen küldetésnek bizonyul, olyannyira, hogy a teljes eladósodás vagy akár az utca lehet a folyamat vége” – osztja meg velünk tapasztalatait Fodor Kata, az alapítvány referense.

Éppen ezért az alapítvány még a kezdet kezdetén igyekszik megadni azt a fajta segítséget, amely által a negatív spirál megállítható, illetve visszafordítható. Az alapítvány elsősorban az ételosztásairól ismert, az ott dolgozó szerzetesek azonban nemcsak a testet, hanem a lelket is táplálják. 

Innen indult a „krisnás” ételosztás

Az ételosztást a Krisna-tudatú hívők kiemelkedő tanítója, A. C. Bhaktivedánta Szvámi Prabhupáda kezdeményezte 1974-ben, mégpedig egy súlyos tapasztalás nyomán. Történt ugyanis, hogy

az indiai Májápur egyik Krisna-temploma mögött étel után kutakodó gyerekekre lett figyelmes – a kicsiknek kóbor kutyákkal kellett megküzdeniük egy-egy falat kidobott élelmiszerért.

A megrázó élmény után arra kérte követőit, törekedjenek arra, hogy legalább a Krisna-templomok tíz mérföldes körzetében ne kelljen éheznie senkinek. Az ily módon induló mozgalom a Food for Life nevet kapta, és Indiából a világ számos pontjára, így hazánkba is eljutott. Az itteni hívők éppen három évtizede – a Krisna-tudat hiteles vallásként való bejegyzése óta – gondoskodnak a rászorulókról. Manapság évente körülbelül félmillió tál ételt osztanak ki.

Megtámasztják az emberek életét

„Vendégeink olyan személyek, akik csonka családokban, egyedül, albérletben, munka nélkül, betegen élnek, vagy valamely életkrízis után komoly anyagi gondokkal küzdenek – tudjuk meg Fodor Katától. – A legtöbb ellátottunknak van fedél a feje fölött, de semmilyen anyagi tartalékkal nem rendelkezik, rendkívül kiszolgáltatott a körülményeknek. Az alapítvány tulajdonképpen megtámasztja ezeknek az embereknek az életét.”

Így számos fővárosi és vidéki ponton várják ízletes ebéddel a rászorulókat.

A „nem ártás” jegyében fogásaikat hús és tojás nélkül készítik, és legfeljebb erőszakmentes gazdálkodásból származó tejet vagy tejterméket használnak a főzés során.

Ügyelnek azonban arra, hogy az alapanyagok frissek legyenek, az étel pedig, amit főznek belőlük, valóban tápláló, nem utolsósorban pedig finom – ami rendre sikerül is, olyannyira, hogy az ellátottak a fenti összetevőket sem hiányolják belőlük, még akkor sem, ha egyébként a hagyományos konyhát részesítik előnyben.

Több ez, mint a test jóllakatása

Az ételosztásokon valójában sokkal többről van szó, mint a test jóllakatásáról. Az étkezés ugyanis a családok és egyedülállók esetén egyaránt az egyik sarkalatos tételt jelenti a költségvetésben. Az alapítvány által biztosított ebéd, illetve az időként pluszként kiosztott élelmiszer-alapanyagok pedig ha nem is egy az egyben, de nagymértékben ellensúlyozzák ezt a tételt. Így az ellátottaknak több pénzük marad az albérlet vagy a rezsi fizetésére, a gyerekek iskoláztatására, a gyógyszerek kiváltására és így tovább – ki milyen élethelyzetben van.

Vannak, akik ily módon némi megtakarításra is szert tehetnek, így biztosabb lábon állhatnak. Olyannyira, hogy az egykori rászorulók közül jó néhányan már kisebb-nagyobb összegekkel támogatják az alapítványt.

Erősödnek a közösségi kapcsolatok, nő az önbecsülés

Az ellátás révén a közösségi kapcsolatok is erősödnek. Számos tanulmány jutott már arra, hogy a valódi tragédiát elsősorban nem is a bizonytalan egzisztencia vagy a betegségek jelentik, hanem az elszigeteltség – a magára maradt ember önerőből képtelen felülkerekedni a problémán, ami egyébként némi támogatással, jó eséllyel megoldható lenne. Ezért az ételosztók azt kérik a vendégektől, hogy ha lehet, otthon, szeretteik körében fogyasszák el az ételt – a közös étkezés ugyanis erősíti a köteléket a hozzátartozók között, így megelőzhető a szegénység egyik gyakori folyománya, vagyis a család esetleges széthullása. Persze vannak olyanok is, akiket senki nem vár a lakóhelyükön, bárhol legyen is az. Ők a helyszínen, társaságban ebédelnek – ismeretségek, barátságok szövődnek így, amelyek megint csak erőt adnak.

Bár az étel valóban kézzelfogható segítséget nyújt – van, hogy egyenesen az életben maradást jelenti –, egyben egy eszköz a lélek megnyitására.

A sok rossz nyomán bezárult emberek oldódni kezdenek, az elfogadó és támogató légkörben nő az önbecsülésük – amire mindenkinek szüksége van, a perifériára kerültek esetében azonban akár a társadalomba való visszaintegrálódást is elősegítheti –, a bátorságot összeszedve állásinterjúkra kezdenek járni, és előbb-utóbb elhelyezkednek, ami által értelemszerűen a lakhatási körülményeik is javulnak.

Nem mélyszegények

Az alapítvány egyik ellátottja Janszi Katalin és családja, akik semmiképpen sem mondhatók mélyszegénységben élőknek. Az asszonynak két szakmája is van: fazekas és eladó. Jelenleg a csillaghegyi uszodában takarít, és bár egyelőre próbaidős, nemrégiben írásbeli dicséretet kapott.

Szereti is a munkahelyét, olyannyira, hogy hosszú távon tervez vele: szívesen megszerezné az úszómesteri képesítést is. Párja ugyancsak dolgozik.

Két kislányuk van: Bíborka három-, Asszunta hatéves lesz, és már úton van a harmadik kicsi is. Bár eredetileg nem gondolkodtak a család bővítésén, szeretettel készülnek a jövevény érkezésére. Valamelyes megnyugvást jelent, hogy az anyukát babázás után visszavárják az uszodába.

Széthordták a házukat

Katalinnak meggyőződése, hogy aki akar, előbb-utóbb képes előrébb jutni, de ugyanígy jöhetnek mélypontok is – tervezni pedig a legnehezebb.

Történt náluk is olyan, amire nem lehetett felkészülni: régi vidéki házukat, a falakat, ablakokat, ajtókat távollétük alatt egyszerűen széthordták – arrafelé mindenki úgy próbál fennmaradni, ahogy éppen tud, nem feltétlenül a törvényes utat választva.

A nyomozás nem vezetett eredményre, a család pedig azóta is fizeti az adót az immár üres telek után. Életüket a történtek után a fővárosban folytatták. Jelenleg egy huszonöt négyzetméteres önkormányzati lakásban élnek négyen – hálásak is ezért, de csak szűkös a hely négy, nemsokára pedig már öt ember számára.

Évi több százezer forint

Katalinék sohasem hagyják el magukat, mivel azonban a bevételük, annak ellenére, hogy mindkét szülő dolgozik, nem elég, elkél náluk a segítség. A kerületi családsegítő ajánlásával jutottak el az alapítvány helyi, hétköznaponkénti ételosztásaira, amelyeken kisebb-nagyobb rendszerességgel azóta is részt vesznek, amikor csak a munkájuk engedi.

„Vegetáriánus ételeket főznek, de olyan finom minden, hogy nem is hiányzik a hús – meséli az asszony. – Négy adagot kapunk, de sokszor nem is tudjuk egyszerre megenni, marad vacsorára vagy másnapra is. Van, hogy alapanyagokat is osztanak, ami szintén sokat számít – olajat például nem is kell vennem a boltban.”

Katalin úgy számolja, évente több százezer forintjuk is felszabadul az alapítványnak köszönhetően, aminek persze bőven van helye máshol, annál is inkább, mert a kötelezettségeiket nagyon komolyan veszik – így például mindig minden számlát idejében befizetnek.

„A szegénység lehet jó is”

Katalint a nehézségek nem keserítik el, sőt képes valamiféle bölcs optimizmussal szemlélni a helyzetüket – és voltaképpen az egész világot:

„A szegénység bizonyos szempontból jó is lehet – itt persze nem arra gondolok, amikor valaki éhezik vagy fagyoskodik. Ha ugyanis korlátozottabbak a lehetőségeink, kevesebbet fogyasztunk, így pedig nem járulunk hozzá a tömegtermeléshez, ami a globális felmelegedés egyik oka.

A lényeg, hogy az, ami valóban kell, meglegyen, és meg tudjuk becsülni, amink van: az ételt, a ruhát, a fedelet a fejünk fölött.

Ugyanígy a gazdagság is lehet jó, mert lehetővé teszi például munkahelyek teremtését vagy akár az adományozást, amire mindig szükség van: szegénység volt is, lesz is. Mi, emberek pedig valójában csak szimbiózisban tudunk élni, ahogy például a fák is a természetben – a régiek még tudták ezt.”

Nincs olyan ember, aki ne tudna adni valamit

Még ha van úgymond pozitív oldala a szegénységnek, rengeteg embertársunk él méltatlan körülmények között. Jó szándékban sincs hiány – az Ételt az Élet Alapítványhoz hasonlóan sok más szervezet is azon munkálkodik, hogy élhetőbbé tegye a kevésbé szerencsések életét. Lehetőségeik azonban végesek – nekünk magunknak is tennünk kell. Akár egy adag megmaradt étellel, akár ruhával-cipővel, akár egy kis adománnyal vagy csak egy jó szóval. Hiszen nincs olyan ember, aki ne tudna adni valamit – és csak egymásra számíthatunk.

Mezei M. Katalin

 Az interjú képei: Pozsonyi Janka