Lelki karbantartás – Egy különc írása az ősmagányról, ami talán nem is létezik
Mit tehet egy különc, hogy mégse érezze magát minden pillanatban magányosnak? Valószínűleg az a legokosabb, ha elfogadja magát huszonhét évesen, három gyerek után. Karbantartja a lelkét, és a karjában tartja a gyerekeit. Lampert Zsanett írása.
–
Különc vagyok
Már az óvodából is van olyan emlékem, hogy kicsit különcnek érzem magam. Koravén, okostojás gyerek voltam, aki csak a valóságnak megfelelő színűre volt hajlandó színezni az állatokat. Szó sem lehetett lila kiskacsáról, vagy rózsaszín kutyáról. A lányom épp ilyen, lesz még pár csatája önmagával…
Kilencéves vagyok
Apu szerzett valahonnan egy magaslest nekem. Nem is les, csak egy magas ülőke, elég rozoga és ingatag is, de nekem tetszik. Ránézek, és egy rakétát látok magam előtt. Egy járművet, amivel – még ha csak képzeletben is, de – messzire kerülhetek innen.
Miközben mászom felfelé, szálka megy az ujjamba; felérve beljebb nyomom a bőrömbe, hadd fájjon. A fájdalom igazi, nem ver át, nem csap be. Hozzá vagyok szokva az érzéshez.
Képzeletben az űrben járok, ott, ahol látszólag semmi sincs. Nem bánom, sőt szeretem. Ehhez is hozzá vagyok szokva. Itt a magam ura lehetek, a saját szabályaim szerint játszhatok. Egyszerre lehetek az űrhajó kapitánya és a földönkívüli is. Hiszen nem kérdés, hogy a fantáziámban találkozom űrlényekkel is. Érzem a szálka helyét az ujjamban; anya tűvel kiszedte, de még mindig olyan, mintha ott lenne. A feltépett bőrt piszkálom a körmömmel.
Érzem a könyökömön a karcolást is, amit a suliban szereztem, miközben a falhoz lapulva mentem a lépcsőn. Mindig így megyek, csak így tudok, ha tele a kezem és nem tudok a korlátba kapaszkodni. Pedig kapaszkodnom kellene a gyenge lábaim miatt. A festés pont a könyökömig ér, alul van a pasztell zöld lemosható csúszós rész, aztán a díszcsík, és felette már csak az érdes, meszelt fal, ami a meztelen bőrt könnyen felsérti. Május van, legalább húsz fok, nem járhatok hosszú ujjúban. De mostantól majd jobban vigyázok.
Tizenöt éves vagyok
A buszon ülök, és nem merem levenni az iskolatáskámat, nehogy leszállásnál ne tudjam majd felvenni. Nem tudnám hanyagul félvállra venni, annyira nehéz. Stréber vagyok, és senki nem ül mellém beszélgetni. Az első számítástechnika-órán ülök, és a tanár megkérdi, kinek van otthon számítógépe. Csak én nem jelentkezem. Ciki persze, de valahogy különlegesnek is érzem magam ettől.
Néha látom magam mások szemével is. Olykor fáj, amit látok, de olyan is van, amikor büszke vagyok rá. Segít abban is, hogy megértsem a többieket, és azt, amit rólam gondolnak.
Egyszer egy osztálytársam ezt mondta: „Baromi idegesítő ám, hogy a tanár alig mondja el a kérdést, te máris csípőből tudod a választ.” Ez persze csak irodalomórán fordulhatott elő, matekból tök béna voltam.
Tizenkilenc éves vagyok
A buszmegállóban ülök, és lógatom a lábam; sokat kell várnom, kimaradt egy busz. Az érettségi bankett napja van. Arra jön autóval egy osztálytársam, és kérdi, megyek-e a bankettre. Nem megyek, várom a buszom. Nem akartam a többiek örömével szembesülni a kudarcommal, mert nem tanultam tovább. Ekkor még magam előtt is fájt beismerni.
Nyári munkán vagyok ugyanezen a nyáron. Épp szörpöket tolok a zsugorfóliázó gépbe, amikor a kedves ismerősöm sms-t kap. Felvették az egyetemre. Én nem jelentkeztem. Lehet, hogy ősszel is szörpöket fogok tolni a zsugorfóliázó gépbe. Szerencsére nem így lett, jó állást kaptam egy multi irodájában, ahol – nem meglepő módon – szintén kissé kívülállónak éreztem magam.
Persze mindenhol sikerült szereznem egy-két igaz barátot, nem voltam én számkivetett, vagy nevetség tárgya.
Mindössze annyi történt, hogy a nagy többség ízlésének nem feleltem meg, amit – az igazat megvallva – nem is bántam. Bejött nekem a rám osztott különc szerepe, sőt még rá is játszottam kicsit.
Például amikor a fonatomba tűzött madártollal mentem suliba, vagy Barbie (a játék baba) is a bitch feliratú pólóban indultam osztálykirándulásra. De dolgozni is jártam egy ideig felnyírt hajjal és fültágítóval. Hízeleg az önérzetemnek, amikor látom, hogy az emberek elsőre nem tudnak hova tenni, ettől titokzatosnak, érdekesnek érzem magam. Én vagyok a „rosszul/máshogy bekötött” lány.
Azóta persze lenyugodtam, szolid(abb) lettem
Az egykor meghozott döntéseim, legyenek jók vagy rosszak, mára egytől egyig értelmet kaptak. Nem mondom, hogy az életemben minden tökéletes, de a kirakós legtöbb darabja a helyére került.
Ma már anya vagyok, három gyerekem van. Imádom őket, egészen elképesztő, hogy mit hoz ki belőlem ez a három varázslatos kisember. Persze még most is előfordul, hogy néha magányosnak érzem magam.
Ez most nehezen hihetőnek tűnik, elhiszem. Hiszen kisgyerek(ek) mellett az embernek szinte semmire nem jut ideje, nemhogy magányosnak lenni. Ugyanakkor minden gyerekkel otthon maradó szülő tudja, milyen érzés hosszabb-rövidebb időre parkolópályára kerülni, a korábbi megszokott életünktől elszigetelődni. Időnként olyan, mintha egy buborékban élnék, ahová csak szűrten érnek el az ingerek. Mintha víz alatt lennék, úgy jutnak el hozzám a hangok. Ha olyan helyre megyek, ahol sokan vannak, úgy érzem, mintha idegen bolygón járnék. Meglehet, hogy én vagyok idegen.
A négy fal között úgy járkálok, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Vagy egy szemétdombján kapirgáló kiskakas. Házon kívül szélnek eresztett lufinak érzem magam. A szél játéka vagyok.
Az önéletrajzomba beírhatnám: „kreatív, kitartó, magányos”. Máskor rettenthetetlennek érzem magam, mondjuk, ez a ritkább eset.
Huszonhét éves vagyok. Olykor magányos, időnként furcsa. De nem célom a rosszul bekötött vezetékeimet újrahuzalozni. Szeretem, ahogy van. Mert ebből a kuszaságból néha egészen jó dolgok születnek. Csak a karbantartásról nem szabad megfeledkezni.
Lampert Zsanett
Zsanett két korábbi írását ITT olvashatod.
Kiemelt képünk illusztráció