–

A pótkocsis IFA érkezése

Én azok közé tartoztam, akiknek nehezen esett le a tantusz. Vidáman nézegettem a terhességi tesztet, és tudtam, hogy gyerekem lesz, de nem igazán fogtam fel, hogy mit is fog ez jelenteni. Aztán eljött a pillanat, amikor a szülőágyon érzésre egy pótkocsis IFA próbált előtörni belőlem, de aztán végül „csak” egy gyerek lett. 3500 grammnyi tökéletesség. Éreztem, hogy onnantól minden más lesz, de valahogy még mindig nem tudtam, hogy mit is jelent szülőnek lenni.

A napi rutin elég hamar beállt, és mi funkcionáltunk (éjjel és nappal), de hogy vajon azt jelenti-e az anyaság, hogy életben tartom a gyerekem, vagy valami más is van ott azzal kapcsolatban, még mindig voltak kétségeim.

Alapból volt egy csomó kétségem: eleget eszik-e, jól alszik-e, normális-e a kakija, mit jelent a sírása, hogyan vigasztalhatom meg annyira, hogy ne sírjon, muszáj-e ennyit sírnia? Sírhatok-e én is? 

Persze nagyjából a gyerek volt az, aki életben tartotta magát.

A megfelelő idősávokban sírt kajáért, büdös lett, ha tisztába kellett tenni, amúgy meg cuki volt, szóval mindent megtett, ami evolúciós szinten elvárható egy önmagáról gondoskodni képtelen utódtól azért, hogy meggyőzzön minket arról: szülővé váltunk.

Ezt ő valószínűleg már első pillanattól tudta, de nekem csak hónapokkal később esett le. Egy este, fürdetéskor.

Esetünk a vízhőmérővel

Történt ugyanis, hogy még a születése előtt elmentünk az apjával bevásárolni. Egy nagy babaáruházba, ahol mindent lehet kapni, az 56-os rugdalózótól a mózeskosárig.

Bármennyi időt el lehet tölteni egy ilyen boltban… mi is csak keringtünk és keringtünk, amikor egyszer csak a műszaki cikkek között megakadt a szemem egy vízhőmérőn. Apró digitális cucc, sárga-fehér mintás, és annyit tudott, hogy megmérte a kád vizének hőmérsékletét – nyilván azért, hogy a gyerek a megfelelően langyos vízben legyen fürdetve. Nem volt kérdés, hogy szükségünk van egy ilyen hőmérőre. Hazavittük, és kábé fél évig azzal mértük minden este a fürdővizet.

Ma már elképzelni nem tudom, miért nem az ujjaimmal néztem meg, hogy elég jó-e a víz. Fogalmam sincs, hogy miért gondoltam, hogy nem tudom eldönteni, elég hideg vagy meleg-e egy kiskádnyi folyadék. De akkor nem tudtam. Nem bíztam magamban még annyira sem, hogy egy ilyen rettentő egyszerű dolgot jól tudok megcsinálni. Inkább kiadtunk egy csomó pénzt egy teljesen felesleges dologra.

Mert tökéletes hőmérsékletű vizet akartunk. Mert féltünk, hogy mi nem vagyunk elég jók.

Majdnem minden téren ez volt a helyzet. Tökéletesen akartam öltöztetni, pont úgy, ahogy az időjárás kívánja, és szerettem volna, ha tökéletesen jóllakott. Kudarcnak éltem meg, ha piros lett a feneke (biztosan rosszul kenegettem kenőccsel), és gondatlannak éreztem magam, ha beteg lett. Tudtam magamról, hogy nem vagyok tökéletes szülő (messze nem), őt viszont tökéletesen akartam nevelni. Azt akartam, hogy mindent jól tudjon, sőt jobban. Nem tudtam volna elviselni, ha a saját korlátaim miatt megfosztom valamitől.

Nagyságrendileg fél évig tartott ez az őrület, amikor egy este azt vettem észre, hogy nem találom a vízhőmérőt. Tiszta dráma volt, mert a gyerek már pucéran várta a fürdést, én meg nem tudtam igazolni, hogy most akkor hány fokos is a víz. Hirtelen nem tudtam mit tenni, a kezemmel ellenőriztem, majd vettem egy nagy levegőt, és beraktam a gyereket a vízbe. Túlélte.

Szerintem ember nem örült még úgy egy vidáman pancsoló gyereknek, mint akkor én. Ez volt az első lépés a tökéletlenség felé, és ez volt az első lépés afelé, hogy igazi szülővé váljak.

Olyan szülővé, aki megbízik magában annyira, hogy tudja, minden hibája és korlátozottsága ellenére is elég jó lesz majd a gyerekének.

Igazából fogalmam sincs, honnan jutott eszembe annyi év után ez a történet.

Később persze nagyon messze jutottunk a vízhőmérőtől meg a sterilizált evőeszközöktől (rémlik valami, hogy egyszer rajtakaptam a gyereket, ahogy egy szál pelenkában, a földön hasalva, az apja hótaposójának talpát nyalogatja – bár lehet, hogy ezt már csak fantáziáltam).

Minták fogságában

Vannak rossz mintáink. Mindenkinek vannak. Bizonytalanok vagyunk abban, hogy elkövetjük-e újra a hibákat, amiket ellenünk vétettek. Sokszor nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Új helyzetek, váratlan fordulatok teszik időnként frusztrálóvá azt, amit igazából élveznünk kellene: hogy szülei vagyunk a gyerekünknek. Félelmetes a saját korlátainkkal és tökéletlenségünkkel szembesülni… de nem tudunk mit csinálni. Ez van.

Szülővé válni egy folyamat. Szüntelen tanulás. Odafigyelés magamra és a gyerekre. Hibázás, korrigálás, siker, újabb hiba, kudarc, remény, csoda, hátradőlés, izgulás, szüntelen keresés és megtalálás. Egy labirintus.

Mostanában sokat dolgozom szülőkkel, akik mind félnek, hogy valamit nagyon elrontanak vagy elrontottak a gyerekükkel. Akik tökéletesek akarnak lenni, vagy legalábbis az „elég jó” szülőséget akarják tökéletesen csinálni – rosszabb esetben, akik rettegnek attól, hogy a gyerekük „lebuktatja őket”, hogy nem tökéletes szülők.

Ezek a felnőttek szép lassan tönkremennek abban, hogy azt érzik, nem tudnak mindenben megfelelni annak, amiről azt gondolják, hogy a gyerekük (a környezetük, a többi szülő) elvárja tőlük. És ebben persze tönkremennek a gyerekek is. Nekik írtam le most a saját történetemet.

Mert hiszem, hogy nincs csodálatosabb a tökéletlen szülőnél, akiben kétségek dúlnak, és aki a kétségei ellenére mindig újra és újra próbálkozik. Aki ha hibázik is, egyben biztosan nem téveszt: hogy szereti a gyerekét, és elfogadja olyannak, amilyen.

Ebben az egyben kérlelhetetlenül következetes. Minden másban tökéletlen és esendő.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció