–

Vigyázat, az ajtók záródnak!

Mindenki másképp éli meg a kapuzárási pánikot. Van, aki otthagyja az addigi karrierjét és kávézót vagy bagettezőt nyit. Van, aki elkezd vadul kacsingatni a házastársánál jóval fiatalabb kiadású kollégára, kolléganőre. Van, aki gyúrni kezd, hajat vágat, világ körüli utat tervez, könyv vagy blog írására adja a fejét. Ahány ember, annyiféle megoldás és próbálkozás. A közös talán csak annyi, hogy amikor éppen benne vagyunk, fogalmunk sincs róla, hogy most épp roppant közhelyesen az életközépi válságunk dagonyáját tapossuk. Vagy ha kicsit utána is olvasunk, azzal sem vagyunk kint a vízből, maximum annyira megyünk vele, mintha egy kamasz gyerek okosítaná ki magát a saját hormonális változásából: a lényegen az úgysem változtat.

Én sem tudtam annak idején, hogy az a kínzó viszketés, az a frusztrált tenni vágyás, az a bizsergető valami, ami a bőröm alatt és a lelkem mélyén feszült, honnan is ered.

Csak azt éreztem, hogy muszáj csinálnom valami újat, valami mást, kell találnom egy módszert, amivel azt a rengeteg feszültséget, ami bennem izzik, levezethetem.

Zene nélkül mit érek én?

Hogy mi okozta ezt a feszítő erőt, lobbanékonyságot, nyugtalanságot, azt nem tudtam volna határozottan megfogalmazni. Talán a napjaim kényelmes, de monoton egyhangúsága és kiszámíthatósága volt az? Nem sok izgalom vagy újdonság adódott benne, az igaz, én pedig egyre gyakrabban éreztem magamat úgy, mint akinek egy drapp színű sivatagon kell átvergődnie egy zsákba futós verseny keretében.

Aztán egyik reggel hirtelen megláttam a fényt: zene! Az lesz a tökéletes módszer, amivel a hajamnál fogva kirángathatom magamat a posványból!

Korábban soha nem tanultam semmiféle hangszeren, így hát abszolút benne volt a pakliban, hogy úgy szunnyad bennem a rejtett muzikális tehetség, mint igazgyöngy a tenger fenekén, egy kagyló belsejébe zárva… – gondoltam én a tudatlanok és abszolút kezdők magabiztosságával. Majd ugyanezzel a lendülettel elcsattogtam az öt utcával arrébb található zenesuliba, hogy jelentkezzek életem első dobórájára. Annyi bölcsesség (vagy legalábbis önismeret) azért mégis szorult belém, hogy nem olyan hangszert választottam, amin hosszan kell gyakorolni, míg legalább meg tudja úgy szólaltatni az ember, hogy ne hívja rá a szomszéd a rendőröket azonnal.

Üsd csak, ahogy éred!

Sohasem fogom elfelejteni az elsőt. Vérvörös fejjel, talpig zavarban behuppantam a dobok mögé, rámarkoltam az ütőkre, majd a tanár, miután megmutatta a végtelenül egyszerű ritmust, amit le kell majd püfölnöm, betett egy Adele-számot. Ha jól emlékszem, jó darabig nem is kellett mást csinálom, mint a lábdobbal ütemesen verni, de már nagyjából ennyitől is úgy éreztem, hogy a mennyországban vagyok.

Azt csinálhattam, amire mindig is vágytam: engedéllyel, sőt! felszólításra zajonghattam, kidörömbölhettem magamból minden felgyülemlett érzelmet.

Teljesen rácsúsztam a dologra. Onnantól kezdve heti kétszer jártam órára, miközben szép lassan elsajátítottam pár alapritmust, Adele mellé pedig becsatlakozott egy Mary J. Blige, egy Greenday és egy Pink szám is. Karácsonyra aztán kaptam egy gumilapot, amivel otthon szomszéd-kímélő üzemmódban is gyakorolhattam, hogy innentől aztán tényleg a Carnegie Hall és a csillagos ég legyen a határ, névnapomra meg az Intim Torna Illegál együttes egyik tagjától ajándékba harminc pár dobverőt, amire a banda nevén kívül még az én szignóm is szépen rá volt firkantva. (Ez utóbbihoz fűződik az egyik kedvenc sztorim: egy idősebb nőrokonom, amikor meglátogatott, kiszúrta a szobában díszelgő fura fa holmikat. Hosszan-hosszan gusztálgatta a feliratos „izéket”, majd gyanakvó hangon csak annyit kérdezett: „Borcsikám, te pontosan mit is csinálsz ezekkel az intim buzogányokkal…?”  És most hagyok neked pár percet, amíg elképzeled, hogy vajon mit is művelhet bárki hatvan darab egyenként negyven centiméter hosszú farúddal – intim módon.)

Terápiás muzsikálás

Persze, ahogy az lenni szokott, az élet közbeszólt. Hiába állt ott a szoba közepén az állványos gumilap, hiába leltem a dobolásban örömömet, az angoltanári munkám, a két gyerek és a háztartás mellett egyáltalán nem jutott időm a gyakorlásra. Meg hát azt is be kellett látnom – fájó szívvel –, hogy még ha tenger mélyén lapuló igazgyöngy vagyok is, az igazságomat és a boldogságomat én nem a zenében fogom megtalálni. Azaz: nulla gyakorlással, és mínusz kettő tehetséggel ennek hosszú távon nem sok értelme van. De talán jó is, hogy ekként alakult, hiszen így a kapuzárási pánikom túlfolyásait másfelé kellett becsatornáznom. A muzsikus pályát magam mögött hagyva nem sokkal később a tanítást is végleg befejeztem, másfél évtized után, hogy új vizekre evezzek, aminek még nem is tudtam, hogy egy nagyon fontos kikötője lesz számomra nemsokára, méghozzá a WMN.

Azonban most is szent meggyőződésem, hogy minden gyakorló anyukának receptre kellene felírni a dobolást. Nem azért, hogy aztán a Sziget-Fesztiválon pöröghessen – mint friss tehetség –, vagy Magyarországból dobos nagyhatalmat kreáljunk. Hanem mert olyan végtelenül felszabadító bömbölő zenére püfölni ritmusra a dobokat, hogy az elmondhatatlan. Az egyik legjobb kreatív feszültséglevezetés, hidd el nekem.

 

Fiala Borcsa

A cikkben szereplő kép a szerző tulajdonában van.