Nem vitatom, hogy optimistának lenni sokszor félsiker

A pozitív gondolkodás pedig sok esetben előrébb visz, nem taglóz le úgy, mint egy borúlátó narráció. Ugyanakkor megvannak a hátrányai is a „megtalálni mindenben a jót, vagy legalábbis a tanulságot” hozzáállásnak.

Elsősorban azért, mert azt sugallja, a boldogság siker – hisz, ha keményen dolgozol érte, elérheted, sőt manapság: megveheted – szomorúnak lenni pedig kudarc, és csak a vesztesek ragadnak bele negatív érzésekbe.

Ehhez képest, az élet rendre hoz olyan helyzeteket, amelyekbe igenis beleragad az ember, és nemcsak hogy megtanul élni aztán pár a bogánccsal a szívében, de nem is akarja kioperálni onnan egyiket sem.

Nekem vannak olyan napjaim, amikor csak azért is piszkálom a sebeimet – pedig nekem is mondta anyukám, hogy nem szabad. Amikor nem érdekel, miként, miben vet ez vissza. Nem gondolok másra, nem „engedem el”, bármit is jelentsen ez, nem mantrázok önsegítő mondatokat. Mert emlékezni akarok. Rágódni. Szenvedni. Gyászolni. Gondolni, mondjuk, valakire, akit szerettem, pontosabban szeretek most is, csak kifejezni ezt az érzést már kizárólag belső mozizással, emlékpergetéssel – más nézőpontból: sebkapargatással – tudom. Hallgatni valamilyen zenét, ami rá emlékeztet, olvasni egy könyvet, amit talán utoljára olvasott, mesélni valakinek róla hosszan, kisírni magam abból az állapotból, amibe lovaltam magam.

És tudjátok, mit? Szeretem a fájdalmat, amelyet magamnak okozok olykor, mert szeretem érezni, hogy érzek, hogy még mindig érzek. Iránta. Meg úgy egyébként, mert néha azért ebben sem biztos az ember.       

Nézed az Instát, nézed a Facebookot, és jobbára mindenki mosolyog a szelfiken, szép és örül

Közben esetleg tudod a háttérinfót: ez vagy az épp belehalt ebbe vagy abba.

Gyanítod, hogy bezzeg mutatkozik, bezzeg kalimpál, bezzeg a mosoly és bezzeg a fény, hála a szűrőnek, de akkor is furcsán érzed magad.

Volt már bűntudatod amiatt, hogy nem tudsz felülemelkedni olyan könnyen bizonyos dolgokon, mint más?

Nyomasztott már valaha, hogy csalódást okozol, mert túl lassan lendülsz tovább, épülsz fel, felejted el, indulsz el, döntöd el, hagyod abba a siránkozást?

Akkor te vagy az én emberem.

Neked is mondták már, hogy „gyerünk, lépj tovább”? Mert ideje van a továbblépésnek. Szerintük. Azok szerint, akik együtt éreznek, csak épp nem veled?

Mit „vonzol be” és minek játszol?

A népszerű, közismert babonák közé tartozik szerintem az a hiedelem, miszerint az jön szembe, ami belül van, másként: az optimizmus szerencsét hoz, a pesszimizmus meg bajt. Szóval, te vagy a hibás, ha rossz dolgok történnek veled, hisz manifesztálódnak a gondolataid, „bevonzod” a bajt.

Nem állítom, hogy derűlátónak lenni káros

Sőt. Nyilván segít úgy általában, ha hiszel magadban, ha hiszel másban, ha hiszel a jövőben, és nem blokkolod a tettvágyat mindenféle szorongással. A remény – sokszor látjuk – tényleg hegyeket képes megmozgatni. De kizárni a tudatunkból a rossz dolgokat és lehetőségeket, és csakis arra koncentrálni, ami szép, gazdagító és boldogságot okoz, az szükségszerűen elfojtással és felületességgel jár együtt.

Ha valakit arra biztatunk-nevelünk, hogy vegye lazábban a dolgokat, és amikor elmesél nekünk egy számára fájó tapasztalást, azt mantrázzuk, hogy „ne törődj vele”, „nem lényeges”, „vegyél inkább egy csokit, búsulás helyett”, akkor voltaképpen álszentségre programozzuk, önszuggesztiójára annak, hogy kurva jól van, akkor is, ha épp nem.

A hipokrita felületességre, a (mindenáron megszerzendő) boldogsághoz segítés ígéretére pedig, tudjuk, iparágak épülnek

Motiváló-inspiráló könyvek, videók ezrei jelennek meg, mehetünk gurukhoz a témába vágó előadásra, konferenciára, gyűjthetjük, osztogathatjuk az idézeteket, melyben közhelyé silányodik a bölcsesség.  

Csak arról esik kevés szó, pedig de jó volna érteni és megbocsátani valamiképp egymásnak, hogy a valóságot mindenki másként érzékeli, másként hat rá, és ennek megfelelően más a kommentár is. Tehát abszurd, de minimum szűklátókörű dolog megmondani valakinek, hogyan kellene jobban éreznie magát egy helyzetben. Szerintünk.

Már csak azért sem kellene úgy óvnunk magunkat, egymást a rossz napok jobbító szándék nélküli vállalásától, mert – leszámítva az értelmetlen és visszafordíthatatlan következményekkel járó tragédiákat (bár sokak világnézete, hite szerint ezekben is van ráció, csak a mi perspektívánkból nem látszik a lényeg) – a bajból sokat tanulhatunk.

Sőt, abból tanulhatunk csak igazán.

Ha minden oké, akkor mi ösztökélné az embert a fejlődésre?

Miért kezdene iskolába járni felnőtt fejjel, ha nem azért, mert elégedetlen a munkájával, és sokszor kifejezetten vacak napjai vannak emiatt?

Miért lépne ki egy pusztító kapcsolatból, ha nem azért, mert szenved, és nemcsak szenved, de el is fogadja ezt a szenvedést, mint egy kihívást? Nem, nem az a kihívás ebben, hogy jobb kedvre derüljön valamiképp! Hanem az, hogy ne terelje el a figyelmét, ne kezdjen kreatív pótcselekvésekbe, hanem átadja magát az érzéseinek egészen.

Aki szeret, az erre biztat szerintem, az átadásra. Az átélésre, a szembenézésre a dolgokkal, őszintén és bátran. Felmérve a károkat végre, akkor is, ha rohadtul fáj.

Nekem a legjobb ötleteim, a legfontosabb felismeréseim önmagammal kapcsolatban azt hiszem, mindig bajból vagy spleenből támadtak. Világfájdalomból. (Amikor nincs konkrét nagy gáz, nincs heves stresszreakció, csak valami zsibbadás, valami mocorgás, tekergés, tétova lehangoltság.)

Ilyenkor az embernek gondolkodnia kell. (Nincs is nagyon máshoz kedve, ereje csak merengeni…) Megfejteni, hogy mi nem jó, mitől került kő a cipőjébe? És szerencsés helyzetben rájön a megoldásra. Vagy nem jön rá, de legalább tisztázott magában pár dolgot, feltett néhány fontos kérdést önmagának.

Nincs mindenre válasz, de ez is egyfajta válasz, lehetőség a megnyugvásra, majdhogynem: optimizmus.  

Ahogyan optimizmus véleményem szerint az is, ha saját tempóban túllendülve az önsajnálaton végül,  megpróbálja kihozni az ember a legjobbat a helyzetből, egy rossz napból például.

(Ami már csak azért is jó, ha van, mert utána tudjuk értékelni, ha elmúlik végre.)

A sürgetés viszont szerintem, tapintatlanság

Ha van mondat, amivel engem ki lehet kergetni a világból, az a „Legyen már jobb kedved!”.

Sokféleképpen intonálható az a felszólítás, de egyik rémesebb szerintem, mint a másik, még gügyögve, kedveskedve sem bírom hallani. Mert általában nem azt értem ki belőle, hogy a másik aggódik értem, hisz szeret – habár általában ez (is) ott van a közlés mélyén – hanem azt, hogy unja már nézni a világfájdalmat az arcomon. Mert neki terhes a rosszkedvem, és azt szeretné, ha szórakoztatnám, mint máskor… vagy legalább nem rontanám el az ő kedvét azzal, hogy a savanyú képemet bámulhatja, és habitusától függően esetleg még vigasztalni is kénytelen.  

Van, hogy az a gyanúm, aki arra kér, „legyen jó kedvem”, legeslegjobban azért szeretne mosolyogni látni, mert ha bánkódom, azt azonnal magára veszi, a saját kudarcaként magyarázza. Mintha csak miatta lehetnék szomorú, illetve, ha vele vagyok, és vele lennem jó, akkor az az arcomon is nyomot hagyna.

Ha pedig ez nem így történik, ha nem vidít fel automatikusan a jelenléte, akkor „baj van”, akkor nem elég fontos ő nekem.

Gyermekded megközelítés ez, és nem állítom, hogy én magam nem csúszom bele időnként, annak ellenére, hogy fordított szituációban bosszant.

Mert nem elég, hogy van valami baja az embernek, még neki kell a másik lelkét ápolni, magyarázkodni, hogy a baj forrását máshol, ne önmagában keresse, de leginkább ne keresse egyáltalán, hagyja az analízist.

Oké, persze, nagy önuralom kell ahhoz, hogy az ember visszafogja magát. Mert nézi, nézi a szeretett lény (szomorú) arcát, és egyrészt fáj neki a másik bánata, másrészt automatikusan próbálkozik ezzel-azzal, hogy jobb kedvre derítse, ám ha nem jár sikerrel, hajlamos türelmetlenül és csalódottan reagálni a misszió sikertelenségére.          

Ahelyett, hogy bölcsen és nagylelkűen azt mondaná: oké, békén hagylak, kedvesem

Harcolj, gondold át, emészd meg, forgasd magadban, amíg szükségét érzed, és ha kell egy váll vagy egy kéz, vagy egy bármi, akkor itt van, figyelek, ölellek, tartalak, de csak, ha szükséged van rám.

Ha nincs, akkor sem kell alakoskodnod. Lehet rossz kedved mellettem. Nem szükséges azért mosolyognod, hogy én jobban érezzem magam. Nem mondom, hogy „hálátlan vagy, nézd meg, másoknak mennyivel rosszabb”. Nem hozok példákat, amelyekkel kisebbítem a te gondjaidat.

Engedem, sőt kívánom, hogy legyen rossz napod is! És találj benne értelmet, útmutatást vagy legalább némi megkönnyebbülést. Ha nem sikerül, az sem baj. Egész egyszerűen azért, mert nem cél, – bárki bármit mondjon is – a szüntelen mosolygás.

Kurucz Adrienn