-

Van egy orosz vicc, már nem emlékszem, hogy kezdődik, mi a közepe, azonban a poént – és azóta szállóigét – viszont teljesen magamévá tettem: a pesszimista tulajdonképpen csak egy jól informált optimista. Merthogy ez vagyok én. Jól informálódom, felkészülök a legrosszabbra, és ha valami jó születik belőle, annak nagyon tudok örülni. Akár az életem mottója is lehetne az angol mondás: „Reméld a legjobbakat... és készülj a legrosszabbra!" Sokan megkérdőjelezik, hogy lehet-e így egyáltalán valaki boldog.

Mi az a boldogság?

Ez így elég nehéz kérdés. Nem végeztem idevágó filozófiai tanulmányokat, sokak szerint nem is éltem eleget ahhoz, hogy képes legyek megválaszolni. Amúgy is csak egy sejtésem van, és szerintem mindenki másnak is csak ennyi lehet.

Nekem a boldogság pillanatokat jelent. Bevillannak a múltamból, megélem őket a jelenben.

Egy hangos nevetés a Szent István parkban ahogy a barátaimmal a zsákos szobor felé futunk. A tengeren megcsillanó napfény. Ahogy a hajamat az arcomba fújja a szél. A kezemet fogja az, akit szeretek. Támaszkodom egy zongorán és éneklek, a szerelmem könnyes szemmel néz rám. Az első szó az elsőszülöttemtől. Az első igazi közös utazás. Egy felnőtt és egy gyerek keze egymás mellett… Giccses is lehetne, de mindenkinek a sajátja. Szerintem ez a boldogság: az életeddel való alapvető elégedettség. Az, hogy tudatában vagy annak, sok szempontból szerencsésebb vagy másoknál, csak a keretet adja. Persze egy elengedhetetlen keret, mert ha ez nincs, nem látod a pillanatokat sem, amiktől aztán boldog is leszel.

A pesszimizmus összetettsége

A pesszimizmus elég összetett kérdés: nagyon fontos, hogy – bár részben tanult viselkedés is – alapvetően személyiségjegy. Eszerint nem a dolgok rosszak nagy általánosságban, és nem is feltétlenül egyre romlók. Hanem az őt érintő eseményekre készül másképp egy ilyen ember, megkockáztatom, hogy némi félelemmel. Aztán van az a verzió, hogy inkább a rosszabbra készül... vagy a semmilyenre, hogy ne érje csalódás; talán inkább ez a tanult védekezés, egy biztonsági háló. És ebben viszont már ott a boldogság lehetősége is. Én ilyen pesszimista vagyok.

Ritka, értékes pillanatok

Lelőttem a poént az elején, kétszeresen is, nemcsak magát a vicc poénját, hanem az életem mottóját is. Reménykedem, de azért készülök. Valóban egy jól informált optimista vagyok, akinek a boldogság pillanatai maradnak. Nem is olyan rég volt egy írásunk itt a wmn-en, amihez nem szóltam hozzá. A mindennapi boldogságról írtak a lányok, és arról, kinek mi a boldogság, és milyen eszköze van arra, hogy legyen egy boldog pillanata, ha éppen nem jó a kedve. Én akkor azt mondtam, ehhez egy bizonyos típusú személyiség kell, aki tud hinni abban, hogy valami jobb lesz attól, ha egy cédulát kivesz egy üvegből vagy megiszik egy csésze kávét. Nyilván egy optimista személyiség. Ami nyilván nem én vagyok. Nekem nincs ilyen technikám, mert bár emlékszem a saját boldog pillanataimra, azok nem tesznek boldoggá, amikor nem vagyok az. Viszont ezért annál értékesebbek, amikor megtörténnek. Talán annál élesebben élnek az emlékezetemben, és annál nagyobb becsben tartom őket.

Nincs boldogság gombnyomásra 

A kis dolgoknak is tudok örülni, mielőtt bárki félreértene. De az, hogy örülök, nem jelent automatikus boldogságot. Talán az optimistának igen. Ha kap egy csokor virágot, örül... tehát, boldog? Ha nem üti el a villamos, örül...tehát, boldog? Nem véletlenül túlzok, nekem az optimista ember ilyen. Túlzóan érthetetlen, és persze egyszerre irigylésre méltó. A világot látni a maga fizikai valójában a rosszal nem választás, hanem teher és a realitás megélése. Mindezt a rosszat úgy megélni, hogy közben az örömteli pillanatok és a jó ellensúlyozni tudja a rosszat, pedig erő – és talán a boldogság állandó állapota. Azért ide rakok egy zárójeles kérdőjelet. (?)

Horvát Sára