Az elmúlt öt hónapban a következők történtek velem a teljesség igénye nélkül:

Egészséges kislányom született, megbíztak egy egészen elképesztően izgalmas munkával, ismeretlen bloggerből a wmn.hu külsős szerzője lettem, és felkértek TEDx-előadónak. Elmondhatjuk szerénytelenül, hogy elég jó szériát futok az utóbbi időben. Persze mindenkinek mást jelent egy jó sorozat, más és más súlyú történéseket személyiségünktől függően teljesen másképp élünk meg. Az én életemben ezek a dolgok külön-külön is hatalmasnak számítanak, együtt pedig megállítanak, elgondolkodtatnak.

Hat és fél évvel ezelőtt elköltöztem otthonról

Elváltam, és külön lakásba mentem az elsőszülött gyermekemtől. Ez utóbbi tényt önmagában több mint egy évig tartott feldolgoznom, megértenem.

Abban a pillanatban lenullázódott az életem.

Ráadásul pénzügyileg és a munkával is gyötrelmesen álltam, magánéleti szempontból pedig legalulra sikerült kerülnöm. Nincs mit szépíteni rajta, rettenetes volt minden értelemben. Centinként kezdtem elölről mindent. Kivételes családom és barátaim vannak, nélkülük nem ment volna. Fél évig egy kanapén ültem egy szobában, és gondolkodtam. Így kezdődött.

Új élet, új remény

Végtelen türelmet, erőt, tanulást, kitartást igénylő, elviselhetetlenül lassú hónapok múltán aztán csak elkezdett mozogni újra az életem. Alig, de elindult. Ahogy most visszagondolok, csupán egyetlen gondolat maradt meg ebből az időből, amit talán a legtöbbször mondogattam magamnak a nagyon sötét pillanatokban. Hogy sok mindenben most nem vagyok biztos, túl sok komoly döntést sem tudnék hozni ebben az állapotban, de egyetlen dolog sziklaszilárd: hogy ez itt és most nem én vagyok. Nem ez vagyok én.

Én egy normális csávó vagyok, normális gondolatokkal, érzelmekkel, épeszű vagyok, minden rendben van velem, csak most össze vagyok törve.

Egyetlen percig sem gondoltam, hogy én ebbe bele fogok ragadni…

…annak ellenére, hogy borzasztóan nehéz volt végigcsinálni. De sosem kételkedtem abban az egy dologban, hogy én nem olyan vagyok, aki elvész egy reccsenés miatt, és soha többet nem lesz ép meg boldog ember. Minden patetikus baromság nélkül álltam a tükör előtt órákat (hónapokat), és valahogy nem ijedtem meg attól, hogy „úristen, mi lett velem, úristen, mi lesz velem?” Kicsit olyan volt, mint a társasjátékban visszaugrani 400 mezőt, meg végtelenül fáradt, elcsigázott voltam, de azt tudtam, hogy ez itt átmeneti állapot, és nem az új helyem.

Apránként

Azt is tudtam, nekem nem fog az menni, hogy „majd megrázom magam, és megyek tovább, meg tolom tovább teli gázon az életet, közben pedig majd végiggondolom, mi történt, és hogy sikerült ide eljutni”. Csak annyit dolgoztam, amennyit feltétlenül kellett, de egyébként otthon voltam, és gondolkodtam. Meg mozogni kezdtem. Meg emberekkel megpróbáltam óvatosan újra érintkezni.

Teljesen új kapcsolatot építettem a lányommal, lépésről lépésre, egyesével. Elmentem pszichológushoz azért, hogy később ne mondhassam, nem tettem meg mindent. Fantasztikus döntésnek bizonyult, de az egy másik történet.

Dolgozni kezdtem magamon, meg akartam érteni, a végére akartam járni. Fel akartam fogni, hogy fel tudjam dolgozni, hogy tovább tudjak lépni.

Fokozatosan épült minden, lassan

Nem is akartam sietni, nem is bírtam volna, de lett egy lendülete a dolognak. Próbáltam szigorú lenni magamhoz, önkritikus, óvatos, észnél lenni, a „nehogy-hülyeséget-csináljak” érzés mellém nőtt, de nem nőtt rám. Velem jött egy darabig, aztán okafogyottá vált, és odébb állt. Nem akarom túlragozni, sem misztifikálni. Ez itt ugyanis nem egy személyes sikertörténet szeretne lenni, hanem gondolatébresztő azokra a szélsőséges élethelyzetekre, amikbe olykor belecsöppenünk, és amelyekre amúgy akkor sem vagyunk felkészülve, ha mindegyiket elképzeltük, kiszíneztük, vártuk és rettegtük. Nem olyan egyik sem.

Az apró örömök ünnepe

Amikor sikerülni kezdtek a dolgok, főleg a nagy zuhanás után, akkor hajlamos voltam elégtételt érezni, hogy megérdemlem ezt, ez jár nekem. Aztán egy idő után arra jutottam, hogy ez így nem nagyon visz előre, meg kellene próbálni az egészen minimális dolgoknak is örülni ahelyett, hogy valami nagy sikerben gondolkodom. Itt következtek azok a jelenetek, amik Tom Hanks- és Hugh Grant-filmekben szoktak jönni elnyújtott zenével, összevágva.

Sétáltam parkban levelek között ősszel, meg ettem egyedül étterem teraszán mosolyogva, mentem csomószor moziba, és mentem reptérre érkezési oldalra nézni az embereket, mert ott mindig nagyon örülnek egymásnak.

Sportolni mentem a barátaimmal, kimozdultam, a családommal és a lányommal voltam, amennyit csak lehetett. Megtöltöttem a napokat olyasmivel, ami jó nekem, és nem szégyelltem, hogy ez kimondott cél. Nyilván ennek lett is eredménye, a dolgaim továbbra is egy épülő pályán mozogtak a normális irányba, sőt elkezdtek egyre nagyobb sebességbe kapcsolni.

Gondold magad újra!

Azon túl,  hogy az ember ilyen újrakezdős helyzetben értelemszerűen kipróbál dolgokat, lehetőség szerint elmegy helyekre, amikre régen vágyott, emellett igenis türelmesen rá kell szánni az időt az ilyen élethelyzetekre. Mert segítenek teret és lehetőséget találni arra, hogy újra-, vagy életedben először definiáljad magad, az életed, a céljaidat, megbeszéld saját magaddal, ki is vagy, mit szeretnél, és mit fogsz csinálni, hogyan tervezed ezt elérni, és miért.  És akkor innentől nem (csak) sodródásból áll majd az élet, hanem vélhetően az irányítást is sikerül részben vagy egészben megszerezned. Mármint a saját életed fölött.

Olyan szélsőséges helyzetben voltam, hogy ki tudtam takarítani az életemet teljesen, vagy majdnem teljesen. Egy csomó felesleges kötelezettséget, kapcsolatot, rengeteg régen el nem intézett apróságot magam mögött hagytam.

A költözések miatt nem volt már semmi felesleges cuccom sem. Döbbenetes felismerés volt, hogy az életem adminisztratív része például mennyi időhúzó hülyeséget tartalmazott, mennyi mindent csináltam feleslegesen, hogy az élet mennyi apróságán tudtam egyszerűsíteni, rövidíteni, kényelmesebbre átformálni.

Az étkezési szokásaimtól a tisztálkodásig végigvettem mindent

A boltban vettem észre, hogy mennyi kacatot és felesleges hülyeséget vásároltam korábban, csak pár száz forintért darabját. A közlekedési útvonalaimtól a telefonálási és tárgyalási szokásaimig vártak rám meglepetések. Hihetetlen volt. Annyi időm lett, annyi felszabaduló energiám, annyival szabadabbnak éreztem magam egy idő után, hogy elkezdtem keresni a hibát, hol tolhattam az egészet túl. De kiderült, hogy sehol. Csak nem csináltam olyanokat, amiket nem akartam. És beleálltam, hogy nem akarom. És tudod, mit? Működött! Persze irreális volt a spórolás pénzben is, de ez bármilyen fontos – mert az – akkor nekem csak váratlan ajándék volt.

Hello, én!

És itt, most, az utolsó fél évben, amikor pedig életfontosságú, meghatározó dolgok váltak számomra valósággá, álmok váltak valóra, és mindenekfelett egy kisbabánk is született – most is van egy mindennél erősebb, mindennél dominánsabb érzés bennem:

Hogy ez viszont én vagyok. Hogy megérkeztem. Hogy így szeretnék élni, és minden energiámmal, képességemmel azon leszek, hogy így élhessek, így élhessünk. Mert ez csodálatos, és hálás vagyok minden pillanatáért.

Ki merem mondani, hogy igenis hálás vagyok magamnak is minden pillanatért. Tudom, mit, mennyit ér ez nekem. Tudom a helyét, tudom a jelentőségét, tudom a veszélyeit. És hogy képessé váltam erre. El tudtam hinni: képes vagyok arra, hogy befogadjam, megszolgáljam, menedzseljem, és főleg megéljem mindezt. Megszereztem hozzá a kellő alázatot, a kellő tapasztalatot, a kellő tudást. Hálásnak lenni pedig nem kötelesség, és nem feladat. Lehetőség, amivel élek, és szívesen ajánlom másnak is.

A sikeres időszakot ugyanis pontosan ugyanúgy érdemes végiggondolni, mint a mélypontokat

Először is azért, mert meg kellene tanulni örülni a sikereknek. Már csak azért is meg kell állni egy percre, hogy az ember átérezze: azt, amire annyira vágyott, igenis elérte. Érezni kell egy pillanatra, hogy „megvan”. Elgondolni azt, hogy ezúttal mit csináltam másképp, hogy történt ez pontosan, mi vezetett ide? Min változtat ez a helyzet, mi a következő lépés, terv szerint folytatódik-e a történet, stb…

Szinte banálisan egyszerű dolgok, mégis segítenek átlátni egy adott helyzetet.

A szélsőséges élethelyzetek jellegükből adódóan ritkák. Általában sok stresszel járnak, maximális figyelmet igényelnek. De roppant tanulságosak is, ha figyelünk. Beleülni, beleszokni – jó és rossz hír egyben – nem is olyan nehéz egyikbe sem. Én most megpróbálok észnél lenni, mert nekem most a munkás része jön, ahogy a szélsőségek után általában…

Aztán meglátjuk, mit tanultam.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció