Az influencerek úttörői és mára koronázatlan királynői egyértelműen Kardashianék, és belőlük kinőve a Jenner-testvérpár, azon belül is leginkább Kylie Jenner plasztikakirálynő, a „cafatokban lejövő szájfény”-nagyhatalom uralkodója. (Próbáltam a Kylies rúzst, két napba telt levakarni, egy rakás szar több mint tízezerért.) Paris Hilton egykori táskahordozója, Kim Kardashian egy homeporn-videóval robbant be, és ma valódi megahatalom uralkodója családi valóságshow-val, és az anyja második házasságából született Kylie és Kendall kistesókkal.

Kylie lassan beelőzi a „nagytestvért”. Ahogy fentebb említettem, ő is saját sminkmárkát alapított, az online butikjaikból pillanatok alatt elfogynak a kenceficék, és az Egyesült Államokban számos offline boltot is nyitott.

A közösségi oldalaikon több mint százmillióan követik kettejüket, és akkor még nem beszéltünk a család többi tagjáról, akik ugyan cirka ötven millkával le vannak maradva, de azért ők is elég nagy népszerűséggel bírnak.

Néha, ha azt akarom, hogy az agyam lelohadva ernyedjen el a koponyám hátsó szegletében, akkor megnézek egy-egy részt a „Keeping Up with the Kardashians”-ből, és máris úgy érzem, hogy egy rohadt hűtőt nem bírok kinyitni, mert félek, hogy letörik a körmöm (vagy sunyiban elpárolog a maradék, pingpong lasztira csoffadt agyam).

A tapasztalatlanabb olvasó most azt hihetné rólam, hogy féltékeny vagyok a szóban forgó celebritások népszerűségére, és még talán igaza is van. Nem akarom saját magam – sem mást – azzal áltatni, hogy nem bassza a csőröm ez a cselekedet nélküli népszerűség, mert bizony bassza.

Persze, tudom, ők „üzletasszonyok”. Értem, tök fasza. Viszont ha végigpörgetem a pucsítós, csöcsös, szájas, „tökömtudjamis” képekkel feltöltött Instáikat, akkor egy árva véleményt sem látok semmiről.

Pedig ők „véleményvezérek”. Ugyebár. Legalábbis ezt mondják róluk, és talán még ők is elhiszik magukról.

De nem csak Kim és Kylie (akiknek az anyja, Kris Jenner minden gyerekét K-betűs keresztnévvel illetett, btw, hahaha mekkora poén), mert jóval kisebb léptékben ugyan, de itthon se sokkal jobb a helyzet. Kivéve, hogy a hazai platformok maximum a két–háromszázezres követő létszámot érik el.

És akkor jönnek kis hazánkban is a szépen megszerkesztett képek, a habos kávék, parfümök, virágok, jobbnál jobb márkák.

De sehol egy vélemény.

Vagy az a vélemény, hogy szép a kapucsínó?

Netán az, hogy ma ezt a parfümöt, holnap meg amazt szeretem?

Esetleg minden egyes héten új ránctalanítóval kenem a fejem, amikor minden hülye tudja, hogy a krémek nem fejtik ki hatásukat ilyen rövid idő alatt, ráadásul összevissza használni őket ártalmasabb, mint Csernobilban bújócskázni?

Vagy az a vélemény, hogy „de szép a repülőből a felhő”? Mert amúgy kurva szép, ez nem vitás.

De még mindig nem tudom, mit gondolnak a véleményvezérek a világról, az életről, az aktuálpolitikáról, a szerelemről, a halálról… vagy akármiről, ami úgy általában foglalkoztatja az embereket.

Kéne lennie a csontosítón meg a highlighteren kívül másnak is.

Vagy nincs semmi? Sem társadalmi felelősségvállalás? Sem egy jó ügy, amivel ekkora követőtáborral a hátuk mögött odaállhatnának, és azt mondhatnák: „Jól van, én mellétek állok, mert ti hátrányos helyzetből indultok”.

És nem arra gondolok, hogy évente egyszer kopasz, rákos, szomorú szemű gyerekek mellett szorongassanak plüssmacit a lepusztult kórházban, mer’ az kevés.

Véleményvezérektől minimum véleményeket szeretnék látni. Gondolatokat. Nem csak a táskáról, a cipőről, az új epres szőlőzsírról, azt hazudva, hogy kedden még a „Dzsómalón”, csütörtökön meg már a „Tomfordfémösz” volt a kedvenc illatuk. Hanem igazi véleményeket. Hiteles álláspontokat.

És akkor még az a virágos, púderesre szaturált, szívecskés kávé sem szúrná az ember szemét.

Annyira.

Szentesi Éva