Hendikep

Másodpercek alatt rájössz, hogy fogalmad nincs egy csomó telefonszámról, email-címről, semmiről. Ha nincs mellé tableted vagy egyéb képernyőd, amin megjön minden, szinte működésképtelen a napod, vak és süket leszel, hirtelen a szomszéd utcába is GPS kéne. Úgy érzed, a legutolsó kollégád is SOS levelet küld mindjárt, életbevágóan fontos telefonok és üzenetek nem érnek el, pedig valójában csak a lájkok növekvő számát akarod csekkolni valamelyik béna feltöltött fotód alatt.

Nem az a megdöbbentő, hogy mennyire kötődünk a kütyükhöz. Hanem az, hogy ez mennyire általános, hétköznapi jelenség lett.

Konnektor-függőség

Átkerültünk egy olyan világba – szinte észrevétlenül –, ahol gyakorlatilag az életed minden percében elektronikus eszközöket töltesz hálózati áramról. Valamid mindig töltőn van, sőt annyira töltőn van, hogy már mobiltöltőt is töltesz. Hálózatról töltesz mindent, hogy a virtuális hálózatban csináld a dolgod. Hogy kifizess, megbeszélj, elintézz, leírj, lefotózz dolgokat, eseményeket és feladatokat, de legfőképp mégis azért, hogy a legváltozatosabb módokon kapcsolatot tarts a barátaiddal, szeretteiddel, egyre több, adott esetben rengeteg emberrel.

Átalakult a kommunikáció legfőbb csatornája, és átalakult vele rengeteg szokás.

Csoportos és egyéni csetcsatornákon keresztül folyik az információ, azaz a barátaiddal, családoddal folyamatos kapcsolatban tudsz lenni, egészen más szinten tudsz velük élni, a telefonnal annyival egyszerűbb mindez.

Káptalan fejűek

Időt spórolsz magadnak, sokkal rövidebb idő alatt sokkal több mindent tudsz elintézni, sokkal többet olvasol, látsz, iszonyatos mennyiségű információ ömlik, ugye, erről külön könyvek szólnak ma már. Az információ mennyiségét és minőségét is megfelelően szortírozni, értelmezni, használni egyfajta virtuális műveltséget, képességet, ha tetszik, intellektust igényel. Úgyhogy hiába mondja mindenki, hogy ez az egész telefonmánia szörnyű, teljesen logikus, magától értetődő, hogy baromi fontos neked a kis kütyüd.

A nagy kérdés csak az, hogy tényleg értelmesen használod, vagy feleslegesen órákat meg napokat bohóckodsz meg bambulsz a net különböző addiktív kis barlangjaiban – ugye, van választék…

Új világ, régi megítélés

Itt és innentől dől majd el, mennyire káros a telefonod. Hány olyan fénykép van, hogy három barát ül egy asztalnál, és mindenki a telefonját nyomkodja, alatta a felirat: „zombi lett a világ”. És sosem gondolunk bele, hogy esetleg további tíz emberrel beszélnek hárman közösen, vagy hogy akár fontos/hasznos/értelmes dologra is használhatják éppen a telefont.

Mennyire bizarr, hogy azt a készüléket, amely megnyitja nekünk az egész világot, közel hoz akárkit, amelyik a világ összes információjához hozzáférést nyújt – hajlamosak vagyunk a bezárkózás, az ostobaság, az egymástól elszakítottság szimbólumaként ábrázolni.

Pedig nem az eszközzel van megint a baj, hanem a használóival.  Azzal van megint a baj, hogy egy eszközt (ahogy minden mást az életben) csak feketén vagy fehéren vagyunk képesek látni, és mindenki egyéni ízlése és érdeke szerint ítélkezik. Pedig az igazság megint középen van, és minden szélsőség káros.

Nem kell túllihegni

Igen, rengeteg rosszat is el lehet mondani róluk. Könyvtárakat lehet teleírni, és tele is írtak a káros hatásokról. Hamis önképektől a lájkok okozta hamis siker érzéséig, a kiüresedett beszélgetésektől a teljesen fals célokon át a könyvek hiányáig. Tényleg hordoz veszélyeket és rizikót, tényleg meg kell tanulni az internetet és az eszközeinket is használni, tényleg túl sok az információ, és tényleg túlságosan felgyorsult a világ.

De senkinek sincs megtiltva a tanulás, a fejlődés, a hatékonyság, az időgazdálkodás elsajátításának lehetősége. Senkinek sincs megtiltva, hogy letegye, kikapcsolja, szüneteltesse ezeknek a kütyüknek a használatát. Magamat is beleértve, rám is ugyanígy vonatkozik ez, nekem is le kell vonnom a magam tanulságait.

Privát kísérletem

A kisebb képességű póttelefon cseréjével éppen ezért nem siettem. (Elnézést minden érintettől a bénázásért.) Tíz-tizennégy nap után érdekes kísérlet lett belőle. Ahhoz hasonló érzés, mint amikor a nagyvárosból falura mész néhány napra, és a második–harmadik nap körül belassulsz, és belassul veled együtt minden. Sokkal több időd lesz körülnézni egy teraszon üres kézzel, meg megállni egy járdán, és körbe fordulva megnézni élőben azt, ahol vagy. Olyan érzés, mint amikor szervizbe adod a kocsidat, és egyszer csak sétálsz át a városon, ahol autóval szoktál menni, de minden sokkal lassabban jön szembe.

Virtuálisan is jólesik lelassulni szó szerint, és többet érzékelni a valóságból. 

Nem kell mindent lefotózni. Nem kell mindent megosztani. Nem kell mindent egy másodperc után megbeszélni. Nem kell minden cselekvésedet, gondolatodat, teljesítményedet és történést közkinccsé tenni.

Törekednünk kell megtalálni az egyensúlyt. Néha csak megélni a dolgokat úgy, ahogy vannak, és egyedül tenni azt. Több időt kellene magunkkal töltenünk, magunkra figyelnünk, magunkkal foglalkoznunk. Kezdésnek nem ártana negyed annyit törődnünk saját magunkkal, mint amennyit a profiljainkkal, idővonalainkkal, cset-bokszainkkal töltünk. 

Érdekes kísérlet lenne az is, szerintem…

Doffek Gábor