Történet a fiúról, aki a halál árnyékából jutott fel a dobogóra

–

Sikter Róbert 24 éves. A szavai alapján azonban jóval idősebbnek gondolná az ember. 

A szőke, jóképű, formásan izmos fiú testében fiatal, lelkében azonban sokat megélt bölcs harcos. 

„Nem gondoltam volna. Csak álmodtam róla és küzdöttem érte. Négy évvel ezelőtt 12 kiló mínusszal, két műtét és két hónap kemoterápia, valamint hat hónap rehabilitáció után elindultam egy hosszú úton, ami az én saját olimpiámhoz vezetett. Sokan lenéztek és alábecsültek a behozhatatlannak hitt hátrányom miatt, de nem adtam fel, évről évre mentem tovább. Üzenem azoknak, akik évekkel ezelőtt beszóltak, lenéztek, amiért nem tudok kajakozni, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megvető szavaitokkal motiváltatok. Köszönöm a családomnak, hogy mellettem állt és támogatott, köszönöm édesanyámnak, aki reggeltől estig őrködött felettem a kórházban. Köszönöm az edzőimnek és annak a három vadállatnak, akik mögöttem ültek a hajóban, együtt vívtuk ki az indulási jogot és egy csapatként versenyeztünk. Életem legizgalmasabb harminc másodperce volt. Elnézést a ripacs bejegyzésért, de nekem ez az eredmény jelenti az életet, amit négy éve visszakaptam.”

Ezt a bejegyzést olvastam, és felkeltette az érdeklődésemet Robi iránt. Mi irányítja a küzdelmeit? Mi ösztönzi? Hogyan kerekedett felül a betegségén? Mit tanult belőle? Mennyivel lett több általa? 

Annyi, de annyi kérdés foglalkoztatott. 

Késői kezdet

„Tizenöt évesen kezdtem kajakozni, és tizenhét éves koromig csináltam, teljesen amatőr szinten” – meséli Robi. „Nem is lehettem más, mint amatőr, hiszen tizenöt évesen már késő belevágni. Aztán húszévesen, a betegségem után kezdtem újra edzeni, ami azt jelenti, hogy négy éve csinálom, plusz, ha hozzáadom a kamaszkori két évet, akkor az így is csak hat. A velem egykorúak már legalább tizenkét–tizenöt éve kajakoznak, arról nem beszélve, hogy én többéves kihagyás és egy betegség után tértem vissza, vagyis szinte a nulláról kellett megtanulnom újra kajakozni.” 

Robi betegségét 2014. február elsején diagnosztizálták. Vélhetően már korábban megvolt a daganat, de nem vették észre.

Ekkor két áttét is súlyosbította a helyzetét – azt kérte, ne írjam meg, hogy a rák melyik fajtája támadta meg –, kétszer műtötték, és két hónapnyi kemoterápián kellett átesnie. 

„A kemoterápia rettenetesen kikészített, nagyon nehezen tolerálta a szervezetem a sok gyógyszert, amit kaptam. Egyszer mérgezés miatt kellett visszavinni a kórházba, olyan mértékben vett igénybe a kemó. Miután letelt a kezelés és kiengedtek a kórházból, hónapokig otthon lábadoztam. Pihentem, igyekeztem néhány kilót felszedni, mert tizenkét kilót fogytam.”

A visszatérés

„A visszatérésem fokozatos volt, először csak hetente pár alkalommal mentem le kajakozni, ebben a nevelőedzőm, Kassai Álmos segített. Ahogy erősödtem, úgy edzettem egyre többet. Persze figyeltem arra, hogy az egyetemen is minden rendben legyen.

Mivel láttam, hogy hónapról hónapra lépegetek előre, egyre inkább vonzott ez a közeg és a kemény edzések.

Egy évvel később, 2015-ben már indultam amatőr versenyeken, amelyekről érmekkel jöttem haza. Elképesztően jó érzés volt versenyezni, és olyanokat legyőzni, akik nálam sokkal jelentősebb kajakos múlttal rendelkeznek. Ezért még többet és még keményebben edzettem, ennek következtében 2016-ban már megnyertem ezeket az amatőr versenyeket. Ezen felbátorodva, a szezon végén kipróbáltam magam a korosztályos profi mezőnyben, és döntőbe jutottam, a legjobbak között. Ez az eredmény óriási lendületet adott, attól fogva profi módon edzem, napi kétszer. A 2017-es és a 2018-as szezonom már így zajlott, miközben az egyetemen is helyt akartam állni, május óta az edzőm is új, Pál Zoltán irányítja a felkészülésemet.”

Robi a Szent István Egyetem élelmiszermérnöki karára jár, éppen most írja a diplomamunkáját. Úgy érzi, jól megfér egymás mellett az élsport és a tanulás, szerinte nem megy egyik a másik rovására, sőt. Megtanulta beosztani az idejét, és tisztában van azzal, hogy a siker lemondásokkal jár. 

A kajakot szeretné a lehető legmagasabb szinten folytatni, de mivel nem kap fizetést a sportért, szponzorok után kutat. Ha ugyanis végez az egyetemen, nem fogja tudni másképp megoldani a napi két edzést, csak támogatók segítségével. Márpedig az elmúlt két-három év tapasztalatai azt mutatják, hogy érdemes a kajakkal is komolyabban foglalkoznia, hiszen teljesen minimális kajakos múlttal, egy betegséggel a háta mögött is képes kimagasló eredményeket elérni.

Nem foglalkozik a korlátokkal

„Az orvosok nem javasolják az élsportot, de én nagyon egészségesen élek. Nagyon ritkán iszom, nem dohányzom, nem nyúlok drogokhoz, nem használtam soha tiltott teljesítménynövelő szereket és nem is fogok, kiemelten odafigyelek az étkezésre, és nem féltem magam.

Teljes erőbedobással edzek, feszegetem a határaimat, hiszen csak így lehet fejlődni.

Megtehetem, hiszen kicsattanok az erőtől, és makkegészségesnek érzem magam. Persze a kontrollvizsgálatokra eljárok, az első két évben háromhavonta kell menni, az azt követő két évben félévente, majd az ötödik év után már nem tartják szükségesnek, de évente el lehet járni. Én továbbra is félévente megnézetem magam, hogy nyugodt legyek.”

A testi gyógyulás gyönyörű ívet írt le, na de mi a helyzet a lélekkel?

Robit az édesanyja ápolta, mindennap bement hozzá a kórházba, és otthon is ő viselte gondját. Leste minden gondolatát, őrizte a fia álmát és nyugalmát, ha arra volt szükség. Nem látszott rajta aggodalom, a fia felépülése után azonban összeroppant.

„Miután meggyógyultam, akkor jöttek ki rajta a megpróbáltatások, de szerencsére felülkerekedett rajtuk. Édesapám végig sziklaszilárd maradt, ő egy borzasztóan kemény ember.” 

Robinak erőt adott ikertestvére és a húga is, no meg a barátai, igaz, amikor a leginkább beteg volt, nem is szorult rá annyira mások támogatására.

Úgy fogta fel a rákot, mint egy hosszúra nyúlt influenzát, ami majd elmúlik

Azokra a dolgokra gondolt, amiket szeret csinálni, sokat jártak a fejében a barátai és a családtagjai. A motiváltsága a betegséget követő időszakban alakult ki.

„Megtanultam, hogy minden panaszkodás, méltatlankodás és elégedetlenség elvész, amikor az ember ilyen szenvedésen és fájdalmakon megy keresztül.

A kemoterápia az én szervezetemet teljesen kikészítette.”

Megtanulta eltűrni a fájdalmat szó nélkül

„Megtanultam elfogadni azt, hogy van, amikor nagyon rossz. Megtanultam értékelni és becsülni a hétköznapi dolgokat, mert sosem tudhatod, mikor veszted el őket. Valamint hálát adni… fontos tanulás volt ez is.

Rájöttem arra is, hogy mennyi mindent máshogy fogok csinálni, mint eddig. Rengeteget gondolkodtam a kórházban, mást nem is nagyon tudtam csinálni, annyira rosszul voltam. Még a tévénézés és a zenehallgatás sem ment. A betegség következtében teljesen más ember lettem. Megmaradt persze az életvidám, viccelődős énem, de sokkal filozofikusabb, komolyabb gondolkodású, szélesebb látókörű vagyok most. Plusz sokkal-sokkal szorgalmasabb és céltudatosabb. A velem történt rossz dolgokat sem bánom, sőt. Ösztönöznek. Amikor edzésen nagyon fáj és meg akarok állni, arra gondolok:

»Gyerünk, Robikám, fájt már neked százszor jobban is, meg tudod csinálni!«, és tényleg: valóban meg tudom csinálni.

Boldog vagyok, hogy van szerető családom és barátaim, a halálhoz közel kerülve az ember sokkal jobban tudja értékelni az életet. Mindig van rosszabb helyzet, mint az éppen aktuális, hálát kell adnunk az egészségünkért. Én láttam a kórházban olyan betegeket, akiket soha nem felejtek el, hálát kell adnom a sorsnak, hogy én, velük ellentétben, itt lehetek, és azt csinálhatom, amit szeretek.”

 Tamás Rita

Képek forrása: Sikter Róbert