–

Tündérmese a víz alól

Ez a történet Pikével kezdődik, ahogy számtalan tündérmese a víz alól. Köztük az enyém is. Pike mindig azt mondta, hogy „nincs olyan gyerek, akit ne lehetne megtanítani úszni”, és ezt az állítását több száz sikertörténettel bizonyította. Én is egyike voltam a „megtaníthatatlanoknak”. Féltem a víztől, és a kisgyerekek teljes arzenálját bevetettem, nehogy bárki is megpróbáljon rábeszélni arra, hogy lebukjak a víz alá.

Aztán ötévesen találkoztam Pikével, aki hitt bennem, és akiben én is hittem. Akiről lepergett az ellenállásom, a hisztim, a félelmem. Furcsa dolog ez a hit meg a bizalom, főleg, ha egy félelmet kell velük legyőzni.

Engem is megtanított úszni, ahogy több száz társamat a fogyatékosság teljes spektrumáról. Aztán 2012-ben egyszer csak elaludt és többé nem kelt fel.

Miután Pike elment, úgy tűnt, lehetetlen folytatni azt a csodát, amit ő tett nap mint nap, mert ő maga volt a csoda. A legjobb, legtisztább ember volt, akit ismertem. Sirattuk mi, akik ismerhettük, akik járhattunk vele a víz alatti varázslatos világba, de közben mozgolódott bennünk a tettvágy is. Annyira sokat kaptunk tőle és az úszástól, hogy nem hagyhatjuk, hogy ez a lehetőség elvesszen a jövő generáció számára. Illetve a jelen számára, akik rendszeresen jártak hozzá abban az időben, amikor ő úgy döntött, hogy innentől kezdve fizikai valójában már nem lesz velünk.

Először én kezdtem el visszajárni a Dagályba, ahol évtizedeken át várta a tanítványait. Egy-két gyerekkel folytattam a megkezdett munkát, tapasztalat és képzettség nélkül, úgyhogy közben beiratkoztam a TF-re, az egyéves edzőképzésre. A SUHANJ! Alapítvány biztosította a hátterét az ügynek, amit próbáltunk valahogy életben tartani. Éppen csak kezdett volna kirajzolódni a terv a jövőről, egyre gyűltek a családok és a gyerekek, amikor terhes lettem.

A mese folytatása…

Ekkor jelentkezett Vados Bence, akit a Végtaghiányos gyermekekért alapítvány úszótáboraiból már ismertem, de mivel kicsit fiatalabb nálam, nem alakult ki közöttünk olyan mély, korszakos barátság, mint a Pike-brancs kemény magjával. Amikor segítséget kerestem, Bence már képzett edző volt, és a Bohóchal úszóiskolában dolgozott, így nálam sokkal több tudással és tapasztalattal rendelkezett, és tovább tudta vinni azt a számomra nagyon fontos üzenetet és hitvallást, amit én a saját testem elfogadásával akartam továbbadni a tanítványaimnak.

Végtaghiányos edzőként megjelenni a medenceparton önbizalmat és határozottságot sugallva több erővel bír, mint százezer szó az elfogadásról.

Bence szép lassan átvette a gyerekeket, és újra elindult az építkezés. Híre ment a különleges kisugárzásának, türelmének és elhivatottságának, így került hozzá a SUHANJ! Alapítvány egyik egyénisége, Spengler Thomas is. Thomasnak papírja van arról, hogy ő középsúlyos értelmi sérült és autista kisfiú, de mi, akiknek volt már szerencséjük találkozni vele, tudjuk, hogy sokkal különlegesebb lélek egy leegyszerűsített címkénél.

Ahogy az őt körülvevő közeg is. Hihetetlen elfogadásban és szeretetben nő fel, amibe most már egy újabb fontos láncszem,  Bence is bekapcsolódott. Végtaghiányosként, az autista kisfiú úszóedzőjeként.

Ez tényleg mesés!

Pikének volt egy páratlan kisugárzása, ami mindenkiben bizalmat gerjesztett függetlenül attól, hogy látás-, hallás-, értelmi- vagy testi „eltéréssel” került a kezei közé valaki. Számára ez sosem volt fogyatékosság, mert nem tartott minket kevesebbnek, sosem volt sérülés, hisz a legtöbbünk ezekkel az adottságokkal jött a világra, nem pedig „szerezte a sérülését”. Mi különlegesek voltunk az ő szemében, és ezt a szemléletet olyan mélyen elültette bennünk, hogy szinte mindegyikünk önképében ott van felnőttként is.

Ugyanezt az aurát látom Bence körül is, aminek ékes példája a Thomassal való közös munka.

Két éve dolgoznak együtt keményen, kitartóan, lehetetlent nem ismerve azért a néhány méterért, amit pár hete Thomas egyedül, segítség nélkül megtett a vízben úszva.

Erre a két éve tartó töretlen hitre csak olyan ember, oktató képes, aki ismerte Pikét, és akinek ugyanúgy a fülébe cseng az ő mondata „nincs megtaníthatatlan gyerek”, ahogy nekem is minden egyes alkalommal, amikor egy nagyobb kihívást jelentő személyiséggel találkozom az uszodában.

Bence igazi példakép minden oktatással foglalkozó szakember számára. Példakép a tanítványai számára, és példakép minden végtaghiányos társa számára, akik pulcsiujjak alatt rejtegetik a rövidebb karjukat. Igazi példakép számomra is, aki apró, bizonytalan lépésekkel lépked vissza az uszodatérbe és akinek Pike mondata mellett most már Thomas és Bence története is erőt ad arra, hogy soha egyetlen gyerekről se gondoljam egy pillanatig sem, hogy nem fog megtanulni úszni.

Pásztory Dóra

Dóri írt már korábban arról, hogy ki volt az a csodálatos Pike, olvassátok el az írását: Akinek se keze, se lába, az csak a szívével tud rátapadni az emberre

Archív családi fotó: Spengler Thomas és Vadon Bence úszik együtt