„Talán nem kéne zabálni, baszod!”

Egészen kicsi gyerekkoromból emlékszem rá, ahogy a mamám állt a tükör előtt, felhúzott pólóval és felgyűrt szoknyával, magát vizslatva. Kereste a narancsbőrt, nézte az egyre növekvő zsírpárnákat. Nem kellett előkapnia a nagyítót, hogy rájuk leljen.

Így aztán jöttek az elsziszegett megjegyzések – saját magától, saját magának: „ezt a hurkát nézd meg, te picsa”, „talán nem kéne zabálni, baszod”, „anyád ennyi idősen fele ilyen hájas sem volt”, „hol veszel erre a bálna testre fürdőruhát, magadra tekered a vitorlavásznat?” Anyám, aki a hétköznapokban egy ízlésesen öltözködő, választékosan beszélő, gyönyörű úrinő volt, a tükör előtt nemcsak a ruháit rángatta le magáról, hanem ezt a szerepet is.

Belém égtek ezek a mondatok. Ahogy megértettem, hogy ő csúfnak látja magát, úgy már én is egyre kevésbé láttam szépnek.

Most meg, közel a negyvenhez, attól félek, hogy kövérebb vagyok, mint ő akkor, amikor kamaszként láttam, hogy nyomja ezt a tükrös műsort, és emlékeim szerint tényleg elég nagydarab volt. Most pedig már kétszer akkora, mint én. Én legalább – egy-egy ilyen rosszabb pillanatot leszámítva – egészen rendben vagyok magammal. Nagy pacsi a pszichológusomnak, volt melója benne.

„Egy kicsi nem árthat”

Az anyám, amióta az eszemet tudom, fogyókúrázik. És amióta minimálisan (női magazin olvasói szinten) képben vagyok a modern életmód-trendekkel, tudom, hogy szarul csinálja. Egyrészt iszonyú teátrálisan, mindennap, minden étkezésekor elmondja, hogy mit enne, amit nem ehet a fogyókúra miatt, amire az apám csak rákontráz azzal, hogy modorosan előadja: de neki így (is) tetszik (amúgy szerintem kicsit sem, de szerintük ilyen a jó házasság, not my business).

Másrészt az én elképesztően okos, és roppant modern anyámnak halvány segédfogalma sincs arról, miben van szénhidrát, mikor mit kellene ennie, hogy valami minimális hatást elérjen.

Számomra is paradox ez a dolog, nem értem. Úgy sejtem, ennyire nem érdekli az egész, hogy még rendesen utánanézni sem képes. De közben szinte egész nap erről beszél. Meg arról, hogy a sztárok és ismerősök között éppen ki hol tart a szerinte elkerülhetetlen elhízás útján. Sajnos a legtöbben jobban állnak nála. Szerencsére rám önmaga kiterjesztésének tekint a kérdésben, és roppant büszke rám, hogy egy „szakajtónyi” gyerek után is „egész jól tartom magam.” Meg hogy sportolgatok, és viszonylag egészségesen étkezem. A sors fintora, hogy a közel 100 kilós anyám egészséges, mint a makk, nekem meg már most magas a vérnyomásom és határeset a koleszterinszintem. Persze én sem vagyok az egészséges életmód bajnoka, sok mindennek nem tudok ellenállni, de igyekszem tudatosan élni.

Ő nem tudatosságra törekszik, hanem… fogyásra lemondás nélkül.

Az „egy kicsi nem árthat” hozzáállás bajnoka. Csak a mozgásra nem alkalmazza. És az egészségének tényleg nem árt mindez. Csak a hiúságának.

„A nagyi nem eszik palacsintát, mert nagy a segge”

És ez a csodás, ámde roppant hiú, és emiatt boldogtalan nő három kislány szuper nagymamája. Vagyis van, amiben nem annyira szuper. A lányaim ugyanis mostanában olyan dolgokat mesélnek a nagyival töltött napok után, hogy a hajtövemig szalad a szemöldököm. Egyrészt azért, mert rémisztően ismerős, amit mondanak, másrészt azért, mert kurvára tudom, hogy mennyire káros. Hogy nekem mennyi munkám volt benne, hogy kilépjek ebből a testközpontú, önostorozó, folyton hasonlítgató ördögi körből. Hogy nagyjából normalizáljam a viszonyom a nem tökéletes, de alapvetően rendben lévő testemmel.

És nem, nem akarom, hogy a lányaimnak végig kelljen mennie ugyanezen az úton. Nem akarom, hogy azt nézegessék, hogy kinek mekkora a segge, és mennyit nőtt az utóbbi időben. Ahogy nemrég tették.

Miközben eddig csak a ruhák és a magasság érdekelte őket, sosem volt még téma a „kövérség”. Amiről én is mélyen hallgattam eddig. Az anyám viszont most már nem hallgat, ezt mondta nekik: „Ti ehettek palacsintát, mert kicsi a seggetek, de a nagyi nem eszik, mert nézzétek, mekkora az övé!” Hát, igen, a különbség nyilván egyelőre ordító. De én eddig attól tettem függővé a palacsintaevést, hogy ki mennyit evett a főfogásból, nem a seggmérettől! És most kezdjem el magyarázni a kisiskolás/óvodás lányaimnak, hogy a nagyinak gondjai vannak a testével, ezért butaságokat beszél?

De mi a megoldás?

Érzem, hogy a helyzet egyre „súlyosabb” lesz, de nem tudom, mit tegyek. Hiszen ezzel neki van gondja, nem nekem (már). Közben nem szeretném, hogy a lányaimra is rátolja.

De hogyan mondjam ezt el neki? Nagyon jó a kapcsolatunk, mindent megbeszélünk. Mindent, kivéve ezt.

És most, húsz év hallgatás után kezdjem el adagolni neki, hogy nem jó, amit csinál? Eddig nem mertem szólni. És ha rászánom magam, meddig menjek el? Tartsak diéta-gyorstalpalót? Küldjem szakemberhez? Dietetikushoz vagy pszichológushoz? Nem túl idős ehhez hatvan fölött? És mi van, ha ez a viszonylag jelentéktelen dolog megmérgezi a kapcsolatunkat? Ti mit tennétek az én helyemben?

Kiss-Tóth Kata