Szülőnek lenni sokszor undorító, de nem mindig a gyerekek miatt

Nem vagyok különösebben széplélek, de azért nem tesz boldoggá, hogy sikálhatom a szart bilikről, vécéről (nem csak magam után), és pelenkás korban a ruhákból. De ezt azért lehet tudni előre. Az viszont váratlanul ért, hogy szülés után egy órával hallgathattam a szobatársak véres, gusztustalan, aranyeres, hashajtási praktikás szüléstörténeteit. Pedig nem akartam. Egy csomó olyan része van az anyaság testi megélésének, ami szintén nem „rózsaszínegyszarvúfing”. A legtöbb szerencsére a szülés utáni napokban lemegy, és akkor lehet továbblépni.

Ha csak nem akarja minden anyukaismerősöd kényszeresen elmesélni, hogyan és milyen állagút kakilt szülés után... Sajnos azonban: de.

Hiszen akkor már a gusztustalanság napi megélőinek elit klubjához tartozol.

Ezeknek az élményeknek köszönhetően legalább már edzett voltam, amikor odáig jutottunk, hogy minden megrágcsált falat az én tányéromon landol, minden undorító talált cuccot (agyonnyomott csiga) meg kell tekintenem, és kezdenem is kell velük valamit. Meg persze a takony, a naptejjel keveredett homok, a… áh, nem is sorolom tovább.

Alfa generációs gyerekek szülei = élő plüssállatok

Már írtam róla, hogy a lányaim a tapintáscentrikus Alfa generáció tagjai, akik sokkal több dolgot csinálnak a kezükkel, mint amire az ember számít. Például úgy nyugtatják meg magukat, hogy bőrkontaktust keresnek.

Ezért én úgy élem az életemet, hogy random pillanatokban átváltozom plüssállattá, akit szabadon lehet nyomkodni, gyömöszölgetni, piszkálni, csipkedni és nyünyörgetni.

A kisebb lányom a mellemen összecsippenti a bőrt, és mozgatja, a nagyobb benyúl a ruhaujjamba, és finoman kapirgál. Tényleg, szörnyű érzés a személyes terem ilyen mértékű megsértése, néha pufogok miatta, néha nem hagyom, de nem tudom megszüntetni. Nyilván nem vonom meg tőlük a megnyugvás lehetőségét, de közben borzasztó kiborítónak élem meg a helyzetet.

Repetitivitási igény

A gyerekek, főleg kis korban, mindent sokszor akarnak. Ugyanazt, ugyanúgy, egymás után ötvenszer. Kurvára idegesítő. Ugyanabból az öt mesekockából felépíteni a tornyot (szülői segítséggel), majd lerombolni, harminckétszer egymás után. Ugyanazt a mesét meghallgatni tízszer. Zsinórban. Ugyanazt enni mindennap. Ugyanazt a ruhát felvenni. Szóval ők elég intenzíven élik meg azt, hogy ami jó, azon nem kell változtatni.

Egy másik aspektus az „anya/mama” állandó ismételgetése. Amekkora öröm az első pár alkalommal hallani ezt a megszólítást, annyira nyomasztó tud lenni a százhuszadik alkalommal. Egy hétvégi reggelem összeszámoltam, hogy délelőtt tízig több mint kétszázszor hangzott el a lányaim szájából. És nem ötkor keltünk, hanem fél nyolc körül. 

Majd a következő lépés, amikor szülőként kell megismételned minden kérést vagy felszólítást úgy ötvenszer, hogy egyáltalán valami minimális reakciót elérj vele.

Lehet, hogy ez még a kezdeti ismétlési mániánál is idegesítőbb.

Londiner/pincér/szar személyi stylist…

Ha szülő vagy, akkor kiszolgálószemélyzetté változol. Rendszeres élményem, hogy a lányaim kézen fogva szaladnak a parkban, miközben én

mögöttük kullogok egy hatalmas táskával, két kabáttal, egynapi hideg élelemmel, egy szatyor homokozójátékkal és két járművel.

Persze igyekszem kevés cuccot vinni, de három ember holmija akkor is háromszor annyi, mint egyé, ha minimálpakolással csinálja az ember. És nemcsak cipelni meg pakolni kell, hanem kaját kipakolni, kicserélni, újramelegíteni, leszedni… Főzni szeretek, így én azt nem élem meg tragédiaként. És ezt nem csak pár hónapig kell nyomni, mint az etetést. Aztán mindig meg kell vívni a harcokat az időjárásnak megfelelő, tiszta, viszonylag összeillő ruhákért, amiben elég komoly véleménykülönbségeink szoktak lenni, így a lányaim szerint én biztos nem lennék jó stylist.

A gyerekkel a gyerekes közeg is együtt jár

Ez észrevétlenül kúszik be a szülői hétköznapokba, de már a kórházban megkezdődik, azzal, ahogy megkérdezik: „és a tied hány grammal született?” Az első összehasonlítási alap, amit a gyerek negyedik születésnapjáig 9.345.287 követ. Ami amúgy nem a gyerekek hibája, de ők is könnyen belesodródnak az állandó méricskélésbe.

Az viszont sajnos a gyerekek igénye, hogy járni kell velük mindenféle gyerekes, és ezáltal tömeges helyekre, játszótérre (nem csak holtidőben), koncertekre, színházba, és az ember nem maradhat meg a saját békés kis mizantróp világában.

És akkor a gyerekes online térről nem is beszéltünk, amihez viszont maguknak a gyerekeknek persze semmi közük. Viszont a XXI. századi anyasággal kicsit együtt jár a netről érkező impulzus, aminek már a mennyisége is elképesztő. A minősége meg erősen vegyes. Én meg még tovább gyarapítom, bár remélem, legalább a minőségi részét.

És amikor elbaszom

Mivel viszonylag hosszú időt töltesz szülői minőségedben aktívan az életed során (vagyis gyakran vagy a gyerekeddel, gyerekeiddel), a nagy számok törvénye alapján, sokszor csinálod szarul. Én például, csak hogy ne a levegőbe beszéljek, képes vagyok felrántani magam három apróságon szombat reggel, és bezárkózni a hálószobába, hogy egy kicsit lenyugodjak. Ahova persze utánam jönnek, leginkább azért, mert nem igazán értik, miért füstöl a mama feje, amikor semmi extra nem történt. Hogy aztán ettől még jobban kiboruljak.

Van olyan is, amikor maró gúnnyal ironizálok szegény (viszonylag) ártatlan gyerekeimmel, kihasználva a már csak rövid ideig tartó szellemi fölényemet.

És olyan is, amikor szomorúságot okozok nekik, mert megígérem, hogy kimosom a kedvenc ruhájukat, palacsintát sütök reggelire, veszek banánt uzsonnára, és nem teszem meg, mert szétszórt vagyok meg elfoglalt meg figyelmetlen. Ilyenkor a legrosszabb, mert ők meg olyan cukik, hogy még csak nem is küldenek el a fenébe, én meg a lelkiismeret-furdalás miatt rájuk sem merek nézni. Mert még van pofám haragudni a kedvességük miatt.

Szerintem minden hosszú távú és intenzív emberi kapcsolat ilyen. Hullámzó. Mi pedig állandóan szaranyázzuk magunkat, mentegetőzünk, Vekerdyre hivatkozunk, és más releváns szakirodalomra, hogy megerősítsük magunkban az érzést, hogy jól csináljuk.

Azt gondolom, hogy aki jól akarja csinálni, az jól is csinálja. Maximum fokozatok vannak, de mindegyik a skála pozitív részén mozog.

Akkor is, ha közben néha utálja a gyerekeit… egy kicsit. Mert közben meg imádja is őket.

Tóth Flóra