–

A casus belli

A kisfiú egyébként nem bántalmazott senkit, rohangált, mászókásat játszott és kiáltozott. A netre kikerült pár percben pedig az anyuka nem igazán tett ez ellen, illetve a beszámoló szerint wifit kért, hogy iPaddel nyugtassa meg fáradhatatlan csemetéjét. Idegesítő lehetett velük utazni? Nyilván igen. (Amúgy ha az anya nonstop csitítgatja/sopánkodik ezen felül, akkor jobb lett volna?) Ez feljogosít bárkit arra, hogy teljes szülői mivoltában kritizálja a gyerek anyját, a családot, egy egész generációt, megverésre, feljelentésre, leszállásra buzdítson, minekszültazilyenezzen, egykurvanagypofonkellasátánfajzatfattynakozzon? Hát, szerintem nem.

Egy kulturált mizantróp

Nem vagyok különösebben „emberkedvelő”, de mivel tisztában vagyok a társadalmi normákkal, a hétköznapi szociális interakciók során erőt veszek magamon, és az „embergyűlöletemet a négy fal között űzöm”. Nem az internet nyilvánossága előtt, maximum szűk körű baráti társaságban. Van két gyerekem ráadásul, akik két és fél és négyévesek, akik az esetek 95 százalékában (az eddigi repülőutak során pedig 100 százalékban) kedvesebbek, csendesebbek és visszafogottabbak, mint én, pedig én sem szoktam „műsort” csinálni. Eddig azt gondoltam, hogy ha valaki emberek közé megy (legyen az illető gyerek, szülő vagy harcosan gyerekmentes felnőtt), akkor azzal vállalja, hogy impulzusok érik. Nem mindig pozitívak, de azért együtt lehet élni azzal, hogy a nyolcórás repülőutadon idegesítettek. Nekem legalábbis eddig minden hasonló tapasztalattal sikerült megbirkóznom anélkül, hogy teleszemeteltem volna vele a netet.

De tudjátok, mit? És hova?

Mostanáig viseltem csendesen a sorsomat, ami a civilizált élettel jár. De úgy érzem, azok, akik gondolkodás (és a részletek ismerete) nélkül osztják a mindenkori hangos gyerekeket és szüleiket, meg kellene ismerjék azt is, hogy milyen a másik oldalán állni.

Tehát, ha már szerintetek így kell, és így is lehet, akkor én is hasonló stílusban mondom, hogy szerintem pedig ki takarodjon a fenébe körülöttem:

– Te távoli ismerős, aki úgy érzed, hogy azért, mert találkoztunk, rám kell ömlesztened a nyomorod? Bár ne futottunk volna össze!

– Pofavágó köcsög, akinek az arcára van írva, hogy mire számít, amikor felszállok a repülőre a két gyerekemmel? Rábasztál, mert a lányaim halkabbak voltak, mint a te útitársad, aki olyan hangosan sztorizott, hogy én nyolc sorral mögötte is minden szavát hallottam!

– Mindenkivel beszélgetni akaró utas a távolsági buszon? Miért nem hoztál egy könyvet, és főleg: miért hajolsz bele az intim szférámba?

– Tolakodó taxisofőr, aki akkor se hallgat el, amikor 20 perce egyszavas válaszokat (sem) adok? Bárcsak inkább a BKK-t választottam volna!

– „Vicces” fiatalok, akik tízen kurvaanyáztok ordítva egy parkbeli padon? Bárcsak befognátok a mocskos szátokat, mert a gyerekem minden rohadt szóról megkérdezi, hogy mit jelent, amit tőletek hall!

– Hangosan horkoló, az egész repülőutat végigalvó öltönyös úriember? Rólad persze senki nem készített videót, pedig – hidd el – ment a pofavágás körülötted rendesen!

– Idióta kutyatulajdonos, aki nem érti, hogy ha szerinte szuperbarátságos a dán dogja, akkor sem fog lepacsizni vele az egyméteres kisgyerek, akit egyfolytában csapkod a farkával nyaktájékon (úgynevezett „nyolc napon belül gyógyuló” sérülésekkel jár az eset)? Ha már nem nevelted meg a kutyádat rendesen, legalább tartsd pórázon, kérlek!

– Bizalmaskodó nénike, aki nem érti ötszöri elmondásra sem, hogy egy kisgyerek nem plüssállat, amit kénye-kedve szerint taperolhat, ölelgethet ismeretlenül? Bár értené/hallaná, amint arra kérem: „legyen szíves, ne nyúljon a gyerekemhez”!

– Unatkozó, de szar memóriájú anyuka, aki harmadszor kérdezed meg a gyerekeim nevét és korát a játszótéren, és folytatod le javarészt magaddal nagyjából ugyanazt a beszélgetést? Jó lenne, ha emlékeznél rá, hogy már a múlt héten is csak félszavas válaszokkal próbáltam lezárni…

– Minden szart agyonosztó, vicces fotókat, mély idézeteket továbbposztoló overactive Facebook-ismerős? Ha nincs saját gondolatod, akkor esetleg ne posztolj semmit! Ha valamit muszáj csinálnod, engem nyugodtan törölhetsz, már úgyis rég letiltottalak.

– Pénztáros, portás, árufeltöltő, járókelő, aki hallod a cukin csacsogó gyerekeimet, és rögtön késztetést érzel, hogy felvilágosítsd/produkcióztasd/kifaggasd őket a nagyon nem rád tartozó dolgokról? Azért mondom nekik hangosan, hogy „nem kell beszélgetned a nénivel/bácsival, ha nem akarsz, mondd neki, hogy bocsánat, most nem szeretnék”, hogy a te modortalanságodnak köszönhetően hamar megtanulják, hogy a tolakodó embereket udvariasan le kell szerelni.

– Polihisztor kommentelő, akinek mindenkihez van egy rossz szava, tudja, mi a nők dolga, ki hol szüljön, ki mikor adjon tabletet a gyereke kezébe, és egyáltalán, mihez kezdjen magával? Ha olyan tökéletes az életed, akkor miért kommentelgetsz minden áldott nap tízet, ennyire nincs jobb dolgod a szabadidődben?!

És te is...

...aki kéretlen nevelési tanácsokat osztottál, kártérítést ítéltél meg látatlanban, sátánfattyaztál egy kétperces szubjektív videó alapján... most meg veregeted a vállad, hogy milyen kurva jó fej vagy, hogy egyik fenti kategóriába sem esel bele? Képzeld, hogy én, meg a két lányom sem! Mégis mi éljük át nap mint nap ezeket a helyzeteket. És általában szó nélkül tűrjük.

Pedig ezeket az idegesítő, modortalan dolgokat mind felnőttek teszik, méghozzá teljesen tudatosan. Az is rám ömlött félig-meddig érintettként (hiszen gyerekeivel utazó nő vagyok), ahogy részben az ismerőseim meg az ő ismerőseik fröcsögő nyállal szapulnak minden gyerekével repülő szülőt, és alkalomadtán idegesítő gyereket. Tényleg ekkora indulat van bennetek egy olyan eset kapcsán, amit még csak nem is személyesen éltetek át? És az, hogy ma már mindent fel lehet venni, és ki lehet posztolni, tényleg feljogosít mindenkit arra, hogy az egész internetet teleokádja a frusztrációival, mert zavarta egy másik emberi lény (aki valószínűleg szintén szörnyen érezte magát az anyjával együtt)?

Mekkora közhely már, ha elkezdem sorolni, milyen szörnyűségek vannak a világban, amiken fel lehet háborodni? Az utasoknak, akik ott voltak, ez egy tipikus #firstworldproblem élmény volt, de még így is akadtak empatikus hangok a videón. Nem úgy a kommentek között. Az viszont nem történt meg, hogy valaki megkérdezte a gyerektől/anyukától, hogy miben segíthet – vagy az is lehet, hogy nem került bele a vitaindító anyagba. Ezek vagyunk mi, felelős, internethasználó felnőttek? És aztán azt várjuk egy háromévestől, hogy ő viszont legyen tekintettel másokra?

 

Tóth Flóra

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/TravnikovStudio