–

Egyetlen rövid telefonhívás után váltak szülővé: „Gratulálok, anyuka, kislánya született.” Amikor az ember ezt telefonban hallja a saját konyhájában, abban van valami felfoghatatlan. Pedig Zsuzsi, Ádám, Sári és Rozi most pont olyan család, mint mi. De a történet egyáltalán nem szokványos. Ezt is elmesélik, és arról is nyíltan beszélnek, miért gondolják azt, hogy ők tényleg egymásnak adták „ajándékba” a két lányukat, mert az ő családjukban ennek más a jelentősége. Mindezt nem pont klasszikus interjúhelyzetben, hanem egy baráti beszélgetés közben, ami alatt a gyerekek játszanak, megéheznek, vacsoráznak, szóval élnek, mi pedig követjük őket. 

Tóth Flóra/WMN: Az esküvőtökre az akkor másfél éves kislányunkkal mentünk, akinek sokáig maradandó élmény volt a menyasszonyi ruha, a tánc… és az, ahogy játszottatok vele. Akkor már készültetek arra, hogy nektek is lesz gyereketek?

Rényi Ádám: Viszonylag későn kerültünk össze, és nagyon jól megvoltunk ketten. Az volt bennünk, hogy nekünk nagyon jó kettesben, bár kezdettől fogva beszéltünk róla, hogy szeretnénk gyereket.

Rényi Zsuzsi: Ezt már az esküvő előtt átbeszéltük. 2013 óta vagyunk egy pár, és 2014-ben volt egy műtétem, ami után az orvos azt mondta, hogy nagyon gyorsan teherbe kellene esnem, bár erre természetes úton nincs túl sok esélyem. Ekkor vetődött föl a lombikprogram mint lehetőség, bele is vágtunk tavasszal. De az örökbefogadás kezdetektől az egyik lehetséges út volt, mivel mindkettőnkben megvolt erre a nyitottság. Én 39 éves voltam, és mivel a szabályok szerint 40 éves korig lehet újszülött kisbabákért jelentkezni, így fontos volt, hogy hamar bekerüljünk a rendszerbe. Közben összeházasodtunk, nászútra mentünk, orvost váltottunk, lombikoztunk, ami egyszer annyira rosszul sikerült, hogy a visszaültetés elmaradt. Elmentünk a TEGYESZ-hez, hogy jelentkezzünk örökbefogadó szülőnek. Már akkor meghatároztuk, hogy bármilyen nemű, de lehetőség szerint egészséges újszülöttet vagy kétévesnél nem idősebb kislányt szeretnénk örökbe fogadni. Származási kitételt nem támasztottunk. Augusztusban beadtunk egy kérelmet, ősszel részt vettünk egy tanfolyamon, ahol felkészítettek minket arra, hogy milyen kihívásokkal találkozunk majd szülőként, családként. Fontos tanulás volt, érdekes és felemelő pillanatokkal. Decemberben megkaptuk a határozatot, januárban leadtuk a papírjainkat a nyílt örökbefogadásokat közvetítő Gólyahír Egyesületnél. És kicsit több mint egy év múlva itt volt Sári.

T. F./WMN: Erről a tanfolyamról már akkor is nagyon sokat meséltetek – teljesen nyíltan nagyobb társaságban is, és nemcsak arról, hanem a lombikról is. Ez tudatos döntés volt részetekről?

R. Á.: Kezdettől azt gondoljuk, hogy sem egy egészségügyi problémában, sem pedig az örökbefogadásban nincs semmi ciki vagy szégyellnivaló. A tabuk csak szorongást szülnek, és mi nem akartunk szorongani. És a környezetünket is fel akartuk szabadítani, miattunk nem kell titkolózni, halkan beszélni meg egymást rugdosni az asztal alatt. Azért is kezeltük és kezeljük természetesen, mert tulajdonképpen annak tartjuk.

R. Zs.: A lombikeljárásokra próbáltunk nem túlságosan ráfeszülni, ha nem sikerült, nem a saját kudarcainkként éltük meg. Persze volt bennünk szomorúság, amikor nem sikerült a lombik, az első, majd a második, lelkileg és fizikailag is fárasztó volt kétnaponta injekciókra járni az intézetbe.

R. Á.: Lehet hallani ilyen nyomasztó történeteket, hogy hogyan megy rá emberek házassága, kapcsolata arra, hogy nem lehet gyerekük, hogyan hibáztatják egymást, távolodnak el. Mi úgy voltunk vele: a legrosszabb dolog, ami történhet, hogy egyáltalán nem lesz gyerekünk, de mi még akkor is itt vagyunk egymásnak, és az is nagyon jó.

R. Zs.: Ugyanakkor azzal, hogy az örökbefogadásra mindketten nyitottak voltunk, időben elkezdtük az eljárást, lekerült rólunk ez a súly, hogy nekünk nem lesz soha gyerekünk. Mindig azzal vicceltünk, hogy vagy „gyári”, vagy „bolti” gyerekünk lesz: lombik vagy örökbefogadott. Azért is vállaltuk ezt az interjút, hogy mások is lássák, végső soron semmi érdekes nincs bennünk. Nem vagyunk speciálisak. A mi kislányaink ugyanolyanok, mint bármelyik másik családban, ugyanúgy nőnek fel, ugyanolyan aranyosak, „jófejek”.

Mivel nincs vér szerinti gyerekünk, nem tudjuk, milyen ez az érzés, de úgy hisszük, nem sokban különbözhet attól, amit mi érzünk. Legalábbis nem tudjuk elképzelni, hogyan lehet valakit jobban szeretni annál, ahogy mi őket.

R. Á.: Persze nekünk sok mindenben szerencsénk van.  A családunk, a barátaink, mindkettőnk munkahelye is nagyon nyitottan, támogatóan állt hozzá az egészhez. Mi nem kaptuk meg senkitől, hogy „de hát más gyerekét neveljük fel a sajátunk helyett”. Tudjuk, hogy sok olyan pár van, akinek nemcsak a helyzettel, de a család ellenállásával is meg kell küzdeniük. Örülnék neki, ha ez az interjú egy csomó embert felszabadítana, éreznék hogy annyi lehetőség van, és nincs vége a világnak, ha valakinek nem lesz természetes módon gyereke. Ahogy az is fontos lenne, hogy a család, a barátok legyenek támogatók. A mi gyerekeinknek nem csupán igazi szülei vannak, igazi nagyszülei is, nagynénik és más rokonok: nekik sem számít, hogy nem az ő vérük folyik az ereikben.

T. F./WMN: És a gyerekekkel is ennyire nyíltan fogtok kommunikálni az érkezésükről?

R. Á.: A filmekben leültetik a kamasz gyereket egy nagy mahagóni asztalhoz, hogy „édes fiam, el kell mondanunk neked valamit”. A gyakorlat nem ilyen. A tanfolyamon is elmondták, hogy nincs egy bizonyos pont, amikor egyszer csak teátrálisan elárulod a „nagy titkot”. Ahogy érdemben beszélgetni lehet velük, körülbelül az óvoda kezdetén, általában ott jön elő a téma, hogy ki kinek a hasában volt. Akkor mi szépen becsatlakozunk, hogy „te nem anyának a hasában voltál, hanem egy másik néniében, de mi nagyon vártunk téged és szeretünk”. Tehát van egy protokollja ennek, és vannak mesekönyvek is, amik segítenek elmagyarázni, ami esetleg nehezen megy. Bízunk benne, hogy ha mi ezt természetesen kezeljük, úgy nekik is az lesz majd.

T. F./WMN: Pontosan hogyan is történt Sári örökbefogadása?

R. Zs.: Januárban kiderült, hogy a negyedik lombikunk sem sikerült, és egy hétre rá jött a telefon – egy hideg vasárnap este – Gabi nénitől (Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület vezetője), hogy lenne egy kislány, aki márciusban fog születni, szeretnénk-e találkozni a szülőanyával. Akkor kértünk öt percet. Talán ki sem használtuk, igent mondtunk.

R. Á.: Bár valójában nem volt kérdés, csak készületlenül ért bennünket, hogy eddig vártunk, és egyszer csak „helló, itt van”. Visszaszóltunk, hogy „oké, persze”. Két nappal később mentünk találkozni a szülőanyával. Jött velünk Gabi néni is.

Nagyon furcsa helyzet volt, hogy ott vagy valakivel, akit sosem láttál, és ott van a hasában egy kisbaba, aki a te gyereked lesz.

R. Zs.: A hasát sem láttuk igazán, mert olyan vékony volt, és egy nagykabát is takarta. Alig látszott, hogy terhes. Megkértük a végén, hogy mutassa meg a hasát. Ő egy mélyszegénységben élő, pár osztályt végzett lány, életének minden területe bizonytalan volt, egy vakolatlan házban él a nagybátyjával, és egy azóta véget ért kapcsolatából lett terhes. Próbáltunk vele beszélgetni, meséltünk magunkról, mondtuk, hogy szívesen válaszolunk bármire, de nem kérdezett semmit. Mi is szerettünk volna megtudni dolgokat a családjáról, de nem nagyon tudtuk megnyitni őt. Zsebre tett kézzel, leszegett fejjel ült, mégis valahogy  jó érzéseket keltett bennünk.

R. Á.: Nem volt könnyű szembesülni azzal, hogy ilyen sorsok vannak. Mi jóval szerencsésebb körülmények között élünk. Megrázó volt szembenézni azzal, hogy nekünk végül is azért lesz egy kisbabánk, mert neki a körülményei miatt le kell mondania róla. Haza sem vihette volna a babát, ha nem mondott volna le róla, akkor állami gondozásba kerül. De mégiscsak úgy látszott, hogy a mi örömünknek az ő fájdalma volt az ára. És ezt nem volt könnyű megemészteni.

Utána hazajöttünk, éltük az életünket, és mivel lehetett hallani olyan rémtörténeteket, hogy a szülőanya meggondolja magát, nem mertük beleélni magunkat. Nem vettünk semmit, mert azt gondoltuk, az nagyon nehéz lenne, ha ott maradnánk a babaholmikkal, gyerek nélkül. Aztán egy szerdai napon a konyhában álltunk, még munkába indulás előtt, amikor megszólalt Zsuzsi telefonja:

„Gratulálok, anyuka, kislánya született.” Ezzel hívott bennünket Gabi néni.

R. Zs.: Még így elmesélve is mindjárt sírok, pedig velem történt.

R. Á.: Fel sem fogtuk. Zsuzsi nem ment be dolgozni, mert jött hozzánk Gabi néni, hogy együtt induljunk vidékre, ahol Sári született, én még elmentem egy meetingre, amit nem tudtam lemondani. Tizenegyre értünk be a kórházba, ahol volt egy családi szoba, és a védőnő hozta Sárit, a szülőanyja is jött vele. Egyből odaadták nekünk, megnézegettük, ismerkedtünk vele. Gyűrött volt még, de hát, néhány órával korábban született.

Azt gondoltuk, ha valami, akkor ez tényleg drámai lesz. Hogy ez a fiatal lány megszülte, és mi elvisszük. De tévedtünk, mert igazából akkor láttunk az arcán először mosolyt. Különleges, semmihez sem hasonlítható érzés volt kézbe venni Sárit.

R. Zs.: Furcsa volt, hogy a szülőanya is bejött. De azt éreztük, hogy egyrészt büszke, mert ő szülte ezt a kisbabát, és mi így örülünk neki, másrészt meg – és erről utólag mondta Gabi néni, hogy ez általános jelenség – számára ez a megnyugvás pillanata volt. Tudta ő, hogy nem tudja felnevelni, de láthatta: olyanokra bízta, akik örülnek neki, vigyáznak majd rá, akik mellett jó sorsa lesz. Tulajdonképpen bölcsen és bátran gondoskodott róla. Akkor már nem sütötte le a szemét.

Az elkövetkező napjaink úgy teltek, hogy másnap bementünk mind a ketten dolgozni, el kellett varrnunk a szálakat, és onnantól mindennap jártunk látogatni a kisbabánkat, majd rövid idő alatt egy kisebb vagyont költöttünk el különböző üzletekben. Kipakoltuk a szobát, megvettünk mindent. Azokon a napokon semmit nem aludtunk, az egész egy őrület volt.

Mielőtt hazahoztuk Sárit, közösen el kell mennünk a területi gyámügyhöz, akkor a szülőanya hivatalosan lemondott a gyerekről, és mi hivatalosan ideiglenesen megkapjuk az ő felügyeleti jogát. Ez az, amit hat hétig visszavonhat a vér szerinti anya.

T. F./WMN: Mennyire volt nehéz ez a hat hét? Féltetek, hogy elvehetik tőletek Sárit?

R. Zs.: Az elején elsősorban a feladatot látod, hogy mindent jól csinálj, hogy nehogy valami rossz legyen a babának. A kötődés nem az első pillanatban, inkább fokozatosan alakult ki. De azért elég hamar. Nekem a negyedik héten volt egy rémisztő érzésem, amikor ott ültem mellette – és már nagyon ragaszkodtam hozzá –, hogy nehogy elvigyék.

R. Á.: Egyszer csak itt van egy gyerek, egyszer csak valakiről gondoskodnod kell. Nem ismered őt, nem készültél fel rá, nem nézegetted az ultrahang képeit hónapokon keresztül. Tehát egyszer csak itt van egy kis idegen, és felborul az életünk. Nem alszunk, nem megyünk bárhova, ahova akarunk. Az első egy-másfél hét nagyon nehéz volt, aggódtunk, féltünk, egymással is feszültek voltunk. Tudod, kialvatlanok voltunk, teljesen új helyzet, hogy nem ketten vagyunk. Ami azonnal kialakult, az a felelősségérzet.

Tehát itt van egy kicsi baba, és neki senkije nincs a világon, csak mi. Minden, ami vele történik, az csak a mi segítségünkkel történhet.

Aztán mindez néhány hét alatt átalakult feltétel nélküli szeretetté, korábban ismeretlen minőségű rajongássá. És onnantól szerintem nincs különbség. Illetve lehet, hogy az elején sincs, mert azt mondják, akiknek vér szerinti gyerekük van, hogy az elején ők sem tudnak mit kezdeni vele.

R. Zs.: Azt sem tudtuk, mi történik velünk, mindig csak a következő dologra figyeltünk. Az első éjszaka szörnyű volt, nem gondoltuk végig előre. Mert ahelyett, hogy gyorsan aludtunk volna, amíg fel nem ébred, éberen vártuk, hogy felkeljen. De ő sokat aludt és békésen. békése

R. Á.: Sári az első pillanattól rendes volt velünk, segített nekünk. Ahogy mi magunk lassan kitanultuk, hogyan lehet felosztani a feladatokat, már a helyére is került minden. Volt ilyen elgondolásunk is, hogy mivel már nem vagyunk túl fiatalok, vannak bizonyos szokásaink… próbáljuk meg úgy, hogy ő a mi életünket is éli. És ennek része volt, hogy emberek vették körül, mentünk ide-oda, utaztunk…

R. Zs.: Mivel tápszeres kisbaba volt, az etetést is fel tudtuk osztani, sőt, megoldottuk, hogy időnként elmenjünk színházba, moziba, megtartottunk valamennyit a saját korábbi életünkből. Kezdettől volt egy segítségünk is, és ahogy minket, Sárit is sok rokon és barát vette körül. Talán ezért is van, hogy nyitott és barátságos, mindig feltalálja magát. Talán felnőttnek is ilyen lesz. 

R. Á.: Sári kiegyensúlyozott, boldog kislány. Szereti az embereket, szeret enni, szereti a zenét, korán elkezdte élvezni az életet, és ezt igazán jó látni. Ő így jól van, nem?

R. Zs.: Remélem.

T. F./WMN: Hogyan érkezett Rozi? A kezdetektől több gyereket szerettetek volna?

R. Zs.: Nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy szeretnénk testvért, először még Sárival voltunk elfoglalva. Aztán eltelt egy kis idő, és úgy döntöttünk, belevágunk. Decemberben újra elmentünk a TEGYESZ-be, ugyanúgy végig kellett járnunk mindent, és beadtuk a kérelmet. Mindenhol segítséget, támogatást kaptunk, minden simán ment. Ez az egész intézményrendszer tele van jóságos és segítőkész emberekkel, hálával tartozunk nekik. Januárban jött egy váratlan telefon, hogy úgy néz ki, Sárika szülőanyja megint babát vár. Én már Sári születése után rögtön odasúgtam neki, hogy ha esetleg születik még babája, akit nem tud felnevelni, akkor gondoljon ránk. De a bizonytalan hír után hosszú csend következett, sokáig semmit nem tudtunk róla, a Gólyahírt sem keresték. Így még kevésbé éltük bele magunkat az egészbe. Márciusban befizettünk egy egyhetes nyaralásra. Azonban Sári szülőanyja emlékezhetett a beszélgetésünkre, mert a nyaralás alatt kaptunk egy sms-t a Gólyahír Egyesülettől, hogy miénk lehet a baba, aki áprilisban születik meg, és kisfiú lesz. Csak nevet kellett választanunk. (Ilyenkor általában az örökbefogadó szülő választhat keresztnevet, amit a baba a születéskor megkap, de az örökbefogadói vezetéknevet csak a hathetes határidő leteltével anyakönyvezhetik. – a szerk.) Visszaírtunk, hogy Pétert szeretnénk. Másnap épp egy bevásárlóközpontban sétáltunk, amikor csörgött a telefonom. Amint a kijelzőn megláttam Gabi néni nevét, azonnal tudtam, hogy megszületett, mert nem telefonáltak volna, ha nem nagyon fontos… Mondtam is: „Úristen, Ádám, megszületett!” Felvettem a telefont, és Gabi néni azt mondta:

„Gratulálunk, megszületett. Nem április közepén, hanem ma, és nem kisfiú, hanem kislány.”

Kérte, hogy gyorsan válasszuk nevet neki. Én Rozit javasoltam, Ádám pedig elfogadta. Így lett Rozi. Mondtuk, hogy másnap indulunk haza, és a reptérről egyenesen a kórházba megyünk. Túl az első sokkon, gyorsan végiggondoltuk, milyen lesz az életünk újabb fejezete. Még mindig a bevásárlóközpontban lófráltunk, és Ádám felvetette, hogy menjünk vissza a boltba, mert az előbb, amikor ott jártunk még csak egy gyerekünk volt, most meg már kettő. Visszamentünk, és vettünk Rozikának is néhány holmit.

Másnap újra találkoztunk a kislányunk, vagyis már a kislányaink szülőanyjával, mutattunk neki friss nyaralási fotókat Sáriról. Tetszett neki, amit látott, és érezte, hogy jó helyen van Sárika, és Rozi is jó helyre fog kerülni. Azt mondta, nagyon örül, hogy a testvére mellett él majd Rozi, neki nagyon fontos, hogy ők együtt legyenek.

R. Á.: 

Később lehet, hogy ez nekik is fontos lesz majd, Sárinak és Rozinak. Mert bár mindent megteszünk azért, hogy komfortosan érezzék magukat velünk, és egyértelmű legyen, hogy mi így vagyunk egy igazi család, nem tudhatjuk, hogy ők belül hogyan élik meg majd ezt.

De így, hogy ők valóban testvérek, még az az élmény is meglesz nekik, hogy valakire hasonlítanak a családban. Nekünk nem ugyanott vannak az anyajegyeink, mint nekik, ha hasonlítanak is talán ránk, az a véletlen műve. De ha nekik egyszer fontos lesz, hogy legyen a családban valaki, akivel vérrokonok, valaki, aki biztosan megérti őket, akkor ott lesznek egymásnak. 

T. F./WMN: És ha újabb testvér születéséről kapnátok hírt?

R. Zs.: Erről már beszéltünk Ádámmal, és elvileg nem szeretnénk több gyereket. De képzeletbeli gyerekekről nem szeretnénk dönteni, majd ha lesz egy konkrét baba, akkor meglátjuk. Arról beszéltünk, hogy ha ez megtörténik, és mi nem tudjuk vállalni, akkor is szeretnénk tudni róla, hogy mi lesz vele vagy velük.

Tóth Flóra

Képek: Pozsonyi Janka/WMN