–

Fáradt férfihang a vonalban, a traumatológiai intenzív osztály éjszakai ügyeletese. Sajnos nem tud jó hírekkel szolgálni, mondta, éjjel kétszer is be kellett vinni a nővéremet a műtőbe csillapíthatatlan hasi vérzés miatt.

Harmincvalahány egység vérkészítményt kapott éjjel, a vérellátó készlethiányossá vált, egész éjjel nagyon nagy dózisban ment bele a keringéstámogató gyógyszer.

És most?

Értelmesebb kérdés nem jutott eszembe. Vállammal az arcomnak szorítottam a mobilomat, közben remegő jobb kezemmel egy tompa hegyű ceruzával játszottam, amivel az előbb olyan szavakat vetettem papírra, mint „vér”, „plazma”, „reoperáció”, „keringéstámogatás”.

– Hát… intenzívesként tudod, hogy ez mi jelent.

Tudom hát, gondoltam, csak most nem intenzíves orvos vagyok, hanem hozzátartozó.

Ennyi egység vér, plusz önmagában a súlyos baleset, a végtagtörések, a mellkasi és a hasi sérülés akkora gyulladást indíthat el a szervezetben, ami néhány nap alatt egy uralhatatlan és visszafordíthatatlan láncreakcióvá súlyosbodik, minimalizálva ezzel a túlélés esélyeit.

Kegyetlen dolog túlélni a frontális autóbalesetet, majd mégis belehalni napokkal később

Most pedig arra céloz nekem az ismeretlen, fáradt kolléga a vonal túlsó végén, hogy ez vár a nővéremre is.

Hozzátartozóként azonban én vitatkozom vele. Hozzátartozóként azt érzem, kell lennie még valami kis esélynek. Tenni kell valamit.

Gépiesen öltözöm fel, és indulok a munkába aznap reggel. Nem szólok senkinek a hajnali telefonbeszélgetésről, de a fejemben hangosan zakatolnak a gondolatok.

Az autópályára felhajtva tárcsázom a vérellátót. Bejelentkezem, mintha a munkahelyem intenzív osztályáról telefonálnék, majd hozzátettem, hogy „de most nem orvosként telefonálok, hanem a tegnap balesetet szenvedett nő húga vagyok, úton munkába, és úgy hallottam, készlethiányossá váltak az éjszaka”. Döbbenten sajnálkozik az éjszakából leköszönő diszpécser a telefonban.

– Tudok segíteni valamit? – kérdezi együtt érző hangon.

– Nem hiszem… én tudok segíteni a készlethiányon? – kérdezem. Nem igazán tudom, miért bukik ki belőlem. Van az úgy, hogy az ember tehetetlenségében tenni szeretne valamit, bármit, csak hogy a világ egyensúlya helyre billenjen.

Azt javasolja, szervezzek irányított véradást, vagyis toborozzak véradókat, akik jelentkeznek a vérellátó szolgálat különböző állomásain vért adni a nővéremnek. Nem kell hozzá más, mint a nővérem neve, személyes adatai, illetve az, hogy melyik kórházban fekszik. Még csak az sem fontos, hogy azonos legyen a vércsoport, amit adnak, hiszen a többi vércsoport készleteinek feltöltésével mások életét is megmenthetjük. Minden csepp vér hasznosul.

Még munkakezdés előtt megírom, és megosztom a közösségi oldalon a felhívást, amiben véradásra buzdítom azokat, akik segíteni akarnak.

Délig tíz ismerősöm ír rám, kitartást kívánva. Egyikük azt mondja, elment vért adni. A többiek megosztották a bejegyzésem.

Délután újra megnézem, háromszáz megosztás. Este hatkor ötszáz, nyolcra az ezret is átléptük. Két nappal később négyezernél jár a megosztások száma.  

Közben pedig levelek jönnek. Levelek ismeretlenektől, az ország minden tájáról, de még külföldre szakadt honfitársaktól is. A levelek írói nemtől, kortól, iskolázottságtól, világnézettől függetlenül segíteni szeretnének az én, számukra teljesen ismeretlen nővéremen.

„Kunszentmiklósról írok, a fiam nulla negatív vércsoportú. Szükség van még vérre? Mert esetleg holnap be tud utazni Balassagyarmatra adni. Jobbulást!”

„Van egy öt hónapos kisfiam, nehezen tudok elmenni, de holnap Debrecenben tudok leadni vért. Kitartást!”

„Cukorbeteg vagyok, adhatok azért vért a testvérének?”

„Ha kórházban vagyok, adhatok szerinted vért a nővérednek? A vérképem jó.”

„Fél éve nekem is autóbalesetem volt. Szeretnék segíteni.”

Meghatódva olvasom az óránként érkező üzeneteket a telefonomon.

Hiába, az emberek jók. Bárki bármit is állítson

Két nappal később, este csörög újra a telefonom.

Az aktuális ügyeletes intenzíves kolléga hív, gratulál az irányított véradáshoz – úgy hallotta, sikerrel toboroztunk önkéntes véradókat, és jelenleg nincs készlethiány nulla negatívos vérből a vérellátónál. Másrészt viszont arra kér, pontosítsak az internetes felhíváson, amit a közösségi oldal elkapott, mert sokan, akik nincsenek tisztában az irányított véradás fogalmával, a túlterhelt traumatológiai intenzív ajtaján csöngetnek, hogy vért adnának a nővéremnek, és kérdezik, esetleg láthatják-e.

És tényleg: a lepusztult váróban, ami az intenzív osztályra vezet, félóránként csörren meg  a kellemetlen hangú csengő, megszakítva ezzel a gépek csipogásának és fújtatásának monotóniáját.

Segíteni akaró emberek jönnek, olykor papucsban és kisnadrágban, a bevásárlásból érkezve, máskor munkaruhában, a napi munka után, hogy segítsenek egy ismeretlen, negyvenkilenc éves nőnek, akibe előző nap frontálisan beleszállt egy fekete luxusautó az országúton.

Még egyszer mondom: az emberek tényleg jók.

Lehet, hogy a mindennapokban mást érzékelünk, mert a nagyvilág, az élet feszültségei, a politika, a közélet, a vallás és a világnézet szétszakít emberi kapcsolatokat, lehet, hogy megfeledkezünk néha arról, hogy minden ember érték, és mindenkinek megvannak a saját gondjai és küzdelmei, lehet, hogy olykor nem látjuk egymást indulataink álarca mögött, de vannak helyzetek, amikor levesszük álarcainkat, és őszintén felismerjük, hogy társadalmi státusztól, rangtól, nemtől és kortól függetlenül egyenlőek vagyunk, és ugyanazok a problémáink.

Egy éve történt a baleset.

A nővérem végül – csodával határos módon – felépült, és erről a felépüléséről megannyi ismerős és ismeretlen érdeklődőt tájékoztattam még hónapokon keresztül.

Régi vágyam, hogy valahogy megköszönjem nekik a segítséget, amit kaptunk. Ha ma másképp nem, hát, azzal, hogy hasonló helyzetben továbbadom majd azt a hitet és jó szándékot, amit kaptunk.

Adjátok ti is tovább!

dr. Máté-Horváth Nóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Image Source