–

A hétfői napom hőse

Hétfő délelőtt. Vizsgálatra vittem a kisebbik fiamat. Semmi komoly, de hallottak egy kis szívzörejt. Állami kardiológia. Két hét alatt kaptunk időpontot. Ismétlem, két hét. Anno, a szemészetre három hónapot kellett várnunk. Vagy gyerek kardiológus van sok, vagy kevés szívbeteg gyerek. Mindkettő jó és megnyugtató hír.

Szóval hétfő délelőtt. Semmi forgalom nem volt, így hamarabb érkeztünk a kórházba. Rengeteg gyerek, rengeteg szülő. Mindenhol ültek, álltak, lógtak, szaladtak. Egy pad viszont üres volt. Előrebocsátom, hogy nem, nem kapcsoltam azonnal, hogy vajon a teli folyosón miért van egy üres pad, és miért nem ül le oda senki. Arra gondoltam, hogy mázlim van. Le tudok ülni, amíg kivárjuk a sorunkat. Aztán világos lett minden.

Leült mellém egy tíz év körüli fiú

Csak egy pillanatra néztem rá, de azonnal láttam, hogy különleges. Három üres dobozt szorongatott az egyik kezében, a másikban pedig egy törött régi telefont, amiből szólt valami zene. Dobálta magát hátra. És akkor láttam meg a hétfői napom hősét, az anyukáját. Harmincöt-negyven körüli erős nő. Terpeszállásban állt a fiú előtt, és próbálta lefogni, hogy ne üsse be a fejét a padba. Erre a fiú elkezdte rugdosni a lábát. Megfogta, és rászólt: „Ne csináld, kérlek!” A fiú tovább rugdosta. Az anya kérte, hogy ne csinálja, mert így nem tudnak majd hazamenni, ha szétrúgja a lábát.

Aztán a fiú elkezdte húzni a ruhámat, mire az anyukája elkapta a kezét. Majd csipkedte a karomat, az anyukája hiába kérte, hogy ne csinálja.

Csak bámultam ezt a nőt csodálattal és tisztelettel. Ilyenkor azonnal belegondolok abba, hogy én ezt hogyan bírnám? Én is ilyen természetesen tudnám kezelni?

Furcsa pillantások kereszttüzében

Körbenéztem, és láttam, hogy a többi szülő furcsán néz rám. Némelyik szinte sajnált, de volt olyan, aki nem értette, miért ülök én ott. Ők érezték vajon magukat kellemetlenül?

Pár perc múlva újra elkezdett csipkedni a fiú. Mondtam az anyukának, hogy „ha csak csipked, akkor csak hagyja”. Hátha egy idő után megunja. Csípett kettőt-hármat a karomba, aztán ugyanott meg is simizte. Majd utána újra elkezdte hátradobálni a fejét. Az anyukája lefogta, és elkezdte puszilgatni. Ezután pedig a mögöttünk ülők felé nyúlkált a fiú.

Az anya ezt kérte:

– Kisfiam, hagyd már békén a többieket Legyél már el egy kicsit magadban!

Mintha csak magamat hallanám. Amikor a nagyobbik fiam nyúz még este is, ha már hulla fáradt vagyok: „Anya, LEGO-zol velem? Benn maradsz a szobámban?” Én pedig megkérem őt, hogy egy kicsit játsszon egyedül.

Ránéztem az anyukára, és világos lett, hogy mindketten ugyanúgy anyák vagyunk. Mindketten ugyanúgy küzdünk a saját fiunkkal, és mindketten mindennél jobban szeretünk őket. Mindketten próbáljuk nekik megtanítani, hogy mit szabad és mit nem.

És mind kettőnknek hússzor kell elmondanunk a legtöbb dolgot, és még akkor sem csinálja úgy a gyermekünk.

És akkor megkérdeztem:

– Mi a baja a kisfiúnak?

Egy pillanat töredéke volt csak, de láttam, hogy nagyon meglepődött, amiért szóltam hozzá, aztán nagyon kedvesen válaszolt.

– Autista.

Pár másodperc csönd.

– Illetve… nem tudom, erre voltál-e kíváncsi. Amúgy múlt héten fülgyulladása volt, az antibiotikum-kúrának vége lett, de tegnapra mégis belázasodott. A körzetes dokink aggódik, hogy nem maradt-e valami kis gubanc a fülében. Már egy órája itt vagyunk.

Nem tudom, honnan jöttek a mondatok, de jöttek:

– Nagyon hasonlít rád – mondtam neki.

– Tényleg? – kérdezett vissza mosolyogva. – Még jó! Inkább, mint az apjára – válaszolta nevetve.

Soha nem csináltam azelőtt ilyet. Sosem kérdeztem még ilyesmit egyetlen anyukától sem.

És hazafelé a kocsiban, meg is fejtettem, hogy miért.

Eddig sajnáltam a sérült gyerekeket nevelő nőket és családokat

Mert mindenkinek a saját gyermeke a legfontosabb a világon. És ha ő nem egészséges, az minden szülőnek a legnagyobb szomorúság. De ebből a nőből valami olyan elementáris erő áradt, amilyennel csak nagyon ritkán találkozik az ember. Az igazán feltétel nélküli szeretetet láttam benne.

Nem éreztem, hogy nem nézhetek oda. Nem éreztem, hogy inkább forduljak el, és kezdjem el babrálni a telefonomat. Nem éreztem, hogy ezt a nőt bántaná vagy sértené, ha a fiáról beszélgetnénk.

Ezután ő is kérdezett a kisfiamról, megdicsérte, mennyire cuki. Aztán a fia újrakezdte a csipkelődést. Rászólt, elvette a kezét a vállamról. És akkor jött még egy kérdés tőlem:

– Nehéz?

– Hmm. Nem. Megszoktam az elmúlt tizenhárom évben.

– Kicsi korától ilyen különleges?

– Igen. Egy-két éves kora körül láttuk, hogy nem akar állni, járni. Először gyógytornára jártunk, aztán még jó pár helyre. Végül egy szakértői bizottság elé kerültünk…

Ekkor váratlanul behívtak bennünket a vizsgálatra. Amikor végeztünk, kitoltam a babakocsit az ajtón, és elindultam kifelé. Visszafordultam, még ott ültek a padon. Ketten. Egy elég nagy padról van szó. Mosolyogtam, integettem, az anyuka is mosolyogva integetett vissza nekem.

Tisztelet a hősöknek

Hazafelé araszolgattunk a körúton, a kisfiam elaludt az autóban. Néztem a sétáló embereket, és azon tűnődtem, vajon ki lehet még ugyanannyira hős, mint ez az anyuka? Melyikük az, akinek a gyermeke különleges, ami néha például abban nyilvánul meg, hogy rugdos vagy kárt tesz magában?

Bárkivel megtörténhet. Tiszteljük egymást, tiszteljük a hősöket! Ne fordítsuk el a fejünket! Üljünk le melléjük a padra! Figyeljünk oda rájuk!

És tudom, elcsépelt szöveg, de mindenki mindennap ölelje meg a gyerekét. A világ legnagyobb csodáját kapjuk azzal, ha ennyire szerethetünk valakit.

Zabe

 

Tények és tévhitek az autizmusról: ITT. Ha még olvasnál egy érdekes írást a témában, kattints IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Image taken by Mayte Torres