Nekem mindig is gondjaim voltak a pénzzel, mondhatjuk úgy, hogy viszonyunk rettenetesen zaklatott, hol viszonzatlan, hol pedig elpazarolt volt. A kiegyensúlyozottság sosem volt igaz rá, de az annál inkább, hogy bizony sokszor erőszakosan a seggére vertem. Persze erőszakkal semmit nem lehet elérni, ezzel a módszerrel csak elmenekülnek előled a dolgok.

Ebből a zaklatott, hullámvölgyekkel tarkított viszonyból sosem tudtam igazán győztesen kikecmeregni. Zsuzsi barátnőm szerint, nincs még egy ilyen ember, akit ennyire hidegen hagyna a pénz, mint engem. Ami természetesen nem igaz, mert szeretem a pénzt, vagyis pontosabban azt szeretem, ha már nincs nálam, és olyan dolgokra válthatom, amikre valójában vágyom.

Mert mi a francot kezdjek néhány papírfecnivel a tárcámban? Azokat nem tudom felvenni, sem magamra kenni, de még megenni sem. Bizonyítsa be bárki, hogy ebben nincs igazam!

Pedig én egy olyan környezetben nőttem fel, ahol a nagyanyámék és a szüleim minden egyes forint helyét alaposan megtervezték. Nem volt felesleges költekezés, nem volt meggondolatlan pénzszórás. Egész életükben tudatosan, előre megfontolt szándékkal takarékoskodtak. Mindig azt mondták, hogy csak a gyerekeknek legyen. Amikor apám összeházasodott anyámmal, akkor vettek nekik a nagyszülők házat, autót. Apámnak volt motorja is, mindketten dolgoztak, jól kerestek, de még ezután is minden forintnak megvolt a helye. Én meg nemegyszer toporzékoltam a babákért az áruházban, mert ilyesmit nem lehetett „csak úgy” venni, hiszen nem pazaroljuk el azt a pénzt, amit kemény munkával megkerestünk.

Jó, értem: nem pazaroljuk el. De akkor mit csinálunk vele? Ülünk, és nézzük, ahogy fialja a banknak a többi pénzt? Vagy berakjuk a párnacihába, és azon alszunk, és amikor reggel felkelünk, akkor megszámoljuk, és örülünk neki, hogy mennyi pénzünk van? Vagy veszünk belőle lakásokat, mert ha jó sokáig gyűjtünk vagy örökölünk, akkor azt gondoljuk, hogy milyen jó lesz így befektetni, és a megvásárolt lakást kiadjuk idegeneknek, és mi soha egyetlen percig sem élünk benne? Hát mi ebben a jó?

Van olyan barátnőm, aki nagyon szereti a szép és drága holmikat, és az összes pénzét ezekre költi el. Van olyan barátnőm is, aki mindenét a házára áldozza. Van olyan is, aki meg gyűjtöget. Én pedig egyik típusba sem tartozom. Én az az ember vagyok, aki – ha megtetszik neki valami, akkor azt egyből megveszi. Természetesen irányítani kell néha a gondolataimat, hogy véletlenül sem olyan dologra vessek szemet, amit nem engedhetek meg magamnak, például a Louis Vuitton előtt sosem sétálgatok, mert ott egyáltalán nem tudnék megvenni magamnak semmit. Ráadásul az életemben volt egy elég hosszú időszak, amikor egyáltalán nem volt pénzem. Visszagondolva ezekre az évekre,

igazából fogalmam sincs, hogyan éltem túl, vagy miből éltem túl, mert tényleg voltak olyan hetek akkor, amikor a kifli és a krumpli jelentette a napi betevőt.

Most, hogy huzamosabb ideje van fix munkám, előre kiszámolható, rendszeresen érkező fizetéssel, ami sosem késik, és van mellé plusz bónuszként jogdíj a könyveim után, meg még olyan bevételem is van, ami aztán tényleg extra bónusznak számít a fellépésekből, így egy kicsit hátradőlhetek. Persze ez nem azt jelenti, hogy mostantól én vagyok a pénzügyi tudatosság királynője, mert az nagy hazugság lenne, Elhatároztam, hogy életemben először gyűjtögetni fogok, így, hogy most már van miből félrerakni. Az ilyesmit pedig nem lehet túl sokáig csinálni, mert az ember tudatát előbb-utóbb égetni kezdi a pénz, és egy napon arra ébred, hogy feltétlenül el kell költenie mindent. De én most elhatároztam, hogy gyűjtögetni fogok, mégpedig életem legelső autójára.

És tudjátok, mi a legjobb az egészben? Én sosem örököltem semmit, sosem kaptam lakást, házat, kocsit, de még egy biciklit se. Nincs kezdőtőkém a szüleimtől lakásra vagy egyéb befektetésre, nekem nem jár automatikusan kocsi a jogosítványhoz. Vannak olyan szerencsések, akik ezeket megkapják a felmenőiktől, és néha tökre lennék a helyükben. De csak néha. Mert rohadtul büszke vagyok magamra, hogy az eddigi harminchárom évem alatt minden egyes forintért, amit megkerestem, kőkeményen megdolgoztam. Semmit nem adtak ingyen, minden a tudásomnak, a tehetségemnek vagy a szorgalmamnak volt köszönhető. Álltam évekig napi tizenórákat a pultban, amíg bele nem fájdult a lábam, vakartam mások után a koszt, és szolgáltam ki a pult mögül rengeteg embert. Ma pedig kizárólag abból élek, amihez tényleg értek: a tehetségemből és a tudásomból. Egy pillanatig sem tekintem munkának, amit csinálok, és szép keresetet is kapok érte.

Szóval nekem igazából mindenem megvan.

Ha érdekel, hogyan látja egy pszichológus a pénzzel való bánásmódot, akkor olvasd el a HVG Extra Pszichológia Magazin cikkét a témában.

Szentesi Éva