–

Mostanában egy csomó ember ki akar tűnni a környezetéből, és mindent meg is tesz ezért. De mi a helyzet azokkal, akiknek nincs választási lehetőségük? Akik a beolvadásért küzdenek, nem a kitűnésért? Akik mindig, mindenhol, minden körülmények között feltűnő személyek! Én is egy vagyok közülük. Egy szimpla hétfő délelőtti bevásárlást sem úszok meg anélkül, hogy nem tűnnék ki. Pár embernek mindig megakad a szeme rajtam. Nem tudok úgy beülni kávézni, hogy néhány sajnálkozó pillantást ne kapnék el.

A gyerekek hangosan kérdezősködnek a szülőktől, ha meglátnak. „Mi történt vele?”

Mi történt velem?

Az égvilágon semmi érdekfeszítő és izgi, mint ahogy néhányan hiszik, első ránézésre. Nem volt komoly balesetem, nem egy csatából visszatérő hősnő vagyok, nem is menő szörfös egy jó sztorival. Születésemtől kezdve végtaghiánnyal élek. A jobb alkarom, könyöktől lefelé teljesen hiányzik. Ennyi. Ugye, nem valami izgalmas? Jártam bölcsődébe, oviba aztán suliba, most pedig egyetemre. Játszótérre is jártam kiskoromban, ma pedig már a szórakozóhelyeket, fesztiválokat és galériákat látogatom meg előszeretettel a barátaimmal. Pont, mint bárki más. Szeretek olvasni, bulizni, ismerkedni, moziba járni, utazni. Sorozat- és édességfüggő vagyok. Nyitott és kedves, empatikus és egyáltalán nem ítélkező (helyzetemből kifolyólag szerintem érhető, hogy miért) embernek tartom magam. Persze ez nincs rám írva, hogy egyből tudja mindenki.

Talán egy fokkal nehezebb bebizonyítanom az embereknek, hogy én is vagyok olyan jó, mint ők. Nem tartom hátránynak, szerintem erről ugyanúgy el lehet kezdeni a beszélgetést, mintha kék volna a hajam vagy szét lenne tetoválva a karom. 

Persze nem mindenki ért egyet, sokan nem merik szóba hozni, csak néha vissza-vissza tekintenek rá, hogy biztos jól látták-e. Igen! Jól látod. Mindig is könnyen barátkoztam, szóval én tényleg nem feszélyezem magam emiatt. Vagyok, aki vagyok! Nem szeretem az „ezt dobta a gép, ezt kell szeretni!” magyarázatot. Nem!

Te azért vagy olyan, amilyen, mert úgy vagy a legeslegjobb! Nem barnább szemekkel, nem nagyobb mellekkel, nem izmosabban és esetemben nem két kézzel. Az embereknek ezt kéne elfogadniuk. Persze nem mindig gondoltam így.

Az elfogadás előtt

Bárkit láttam, aki „normálisan” nézett ki, azonnal hatalmába kerített a féltékenység. „Fú, de jól néz ki, milyen szép, milyen jó neki, milyen átlagos élete lehet, mindent megtehet, amit csak akar! Én is ezt szeretném! Miért neki van két keze? Ha lehetne három kívánságom, az első biztos az lenne, hogy két kezem legyen.” Ilyen gondolatok gyötörtek. De ezek előbb-utóbb felemésztik az embert. Aztán lassan kezdtem más szemszögből megvizsgálni a dolgot.

Mi van akkor, ha valaki rám féltékeny? Csodálatos családom van, egészséges vagyok, sokat utazom, megengedhetem magamnak, hogy vásárolgassak, rengeteg barátom van, egész csini vagyok…

Ha nem is történt így, akkor is eljátszottam a gondolattal. Lehet, hogy valakinek rosszabb (és valakinek mindig rosszabb) és ha lenne három kívánsága, az én életemből kívánna valamit magának…

Düh, harag, elkeseredés

Talán az első elkeseredésem, amire emlékszem, az óvodás koromban történt. Húztam fel a cipőmet, éppen indultam valahova a szüleimmel, és hirtelen bevillant a gondolat, hogy „miért én?”. Ez a kérdés sok mindenkiben felmerülhet: „Miért én vagyok a főnököm lábtörlője? Miért én lettem beteg? Miért én dadogok? Miért én vagyok a legrosszabb matekból? Miért én tetszem annak a fiúnak, aki nekem kicsit se tetszik? Miért pont én születtem végtaghiányosnak?”

Elkeseredtem, büntetésnek éltem meg. Valamiért én kaptam ezt az életet, de miért? Gyenge vagyok? Kevésbé vagyok fontos? Nem szeretnek engem elegen? Kezdtem elhinni már általános iskolás koromban, hogy nem vagyok értékes. Nem szóltam senkinek gyötrő gondolataimról.

Szenvedtem, persze, de nem mindig. Sokszor megfeledkeztem másságomról. Mégis növekedett bennem a düh, mérges voltam a világra. „Miért én?” Az is eszembe jutott, hogy a szüleim talán nem szeretnek annyira, és csalódottak miattam. Persze ezt soha nem érzékeltették velem, csak kezdtem bebeszélni magamnak. Emlékszem, egy nap az ágyamon feküdtem, sírtam. Az anyukám benézett a szobámba, és ijedten próbálta kideríteni, mi a baj. Végül nagy nehezen kinyögtem, hogy „engem senki nem szeret, nekem csak a rénszarvas plüssállatom van, és nem találok majd senkit, aki elfogad. Nem lesz barátom, nem lesz férjem, nem lesznek gyerekeim, csak azért, mert végtaghiányosnak születtem.” Persze anyu minden gondolatomat megcáfolta, és bátorított. Akkor még nem hittem el, de határozottan emlékszem, hogy kezdtem jobban elfogadni az életem…

Takargatás

Néha még ma is előfordul, de már inkább csak megszokásból. Régebben hajlamos voltam direkt úgy állni a barátaim között, hogy ne látszódjon a jobb oldalam. Keresztbe font karral álltam, mert úgy – első ránézésre – nem volt olyan egyértelmű. Nem szerettem nyáron, ha ujjatlanba kellett lennem (persze abban voltam), mert úgy jobban látszott, hogy más vagyok. Ha nem kellett, nem mozgattam inkább, pedig a keresztapukámnak megígértem még óvodás koromban, hogy használni fogom. Imádta a kezem, mindig puszilgatta, és szerette, ha megoldom a helyzeteket.

A lényeg, hogy minden helyzetben megpróbáltam takarni magam. Még nem jutott el az agyamig akkor, hogy MAGAMAT takargatom.

Minden fiatal lányt (és persze mindenki mást is) bátorítok arra, hogy fogadja el önmagát, ahelyett, hogy próbál más lenni, vagy ne adj' isten a sarokban kuporogni. Az életet akkor lehet a legjobban élvezni, ha vadul belevetjük magunkat. Gyűjtsük az emlékeket, a történeteket, amiket az unokáinak mesélhetünk majd el. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha kilépünk árnyékunkból és megszeretjük önmagunkat. Ha még nem sikerült megtalálni az önbizalmad, talán az én rövid történetemből építkezhetsz.

A „miért lennék magabiztos?” kérdés helyett azt kell feltenned magadnak: „miért ne?”.

Bencsik Fanni