–

Kedves – épphogy alkoholista, de jobb napokat látott – egykori szerelmem!

Amikor megismertelek, mindketten bulizós egyetemisták voltunk, az, hogy csütörtökönként becsiccsentettünk (én) vagy berúgtunk (te) az életvitelünk szerves része volt. Szinte jólesett péntek délelőtt tizenegykor egymásra borulva aludni másnaposan a buszon hazafelé. Ha nem volt dolgunk, beültünk egy olyan moziba, ahol lehetett sört és bort inni, megnéztünk egy filmet, iszogattunk.

Ha úgy alakult, hogy közösen főztük a vacsit, egyértelmű volt, hogy egy üveg bor is landol a kosárban. Amikor pedig valami (mondvacsinált) jeles esemény miatt volt „nagy” buli, mindenki tudta, hogy te leszel az, aki annyira szétcsapja magát, hogy közbe kell avatkozni.

Volt olyan, hogy én már rég otthon aludtam, amikor hívtak, hogy állítsalak le, mielőtt komolyabb kárt teszel magadban és másban.

Láttalak már verekedő, kötekedő, romboló, kanos, vicces, táncoló, romantikus, önmarcangoló és világmegváltó részegnek.

Eleinte sokkal több színét ismertem meg az egyéniségednek akkor, ha egy kicsit gátlástalanná tetted magad valamilyen alkohollal. Csak nálad (velem ellentétben) mindig vékony volt a határ a kicsit gátlástalan és a kezelhetetlenül állatias között. A csendes, visszafogott, lovagias fiú, aki voltál, egy óra alatt tudott átváltozni tomboló férfiállattá. Néha annyira tombolóvá, hogy velem sem voltál kedves. Kicsit sem. Nem fogadtál el nemleges választ, néha megrángattál kicsit, durva voltál az ágyban. Nem a klasszikus bántalmazás elemei, de azért nem is egy boldog szerelmi kapcsolat ismertetőjegyei ezek.

Mikor kezdtem kételkedni benne, hogy ez kell-e nekem, jött egy új helyzet: felnőttünk, dolgozni kezdtünk. Már nem borozgattunk az erkélyen éjjel kettőkor, nem ültünk be a Puskinba két sörrel délután négykor. A bulik ritkultak. Nekem nem is hiányoztak. Neked igen. Úgy kompenzáltál, hogy ha volt rá alkalom, nagyon megtoltad. Ilyenkor kértelek, hogy haza se gyere, aludj valamelyik haverodnál a koleszban. Nem akartam látni, tudni, érezni, hogy mivé változol az alkoholtól. Mert eljött az a pont, amikor én már nem tudtam hatni rád. Másnap reggel meghallgattam a közös barátoktól, hogy miket műveltél, aztán igyekeztem nem gondolni rá két hétig.

Amikor az ismerősök kérdezgettek, hogy nem aggasztó-e ez, akkor csak legyintettem. „Kéthetente bulizol, ugyan már”.

Közben a hétköznapokban huszonévesként dolgozol felelős pozícióban, szuper „apukája” vagy a közös kutyánknak, igazi csapatként menedzseljük a hétköznapokat, lakást újítunk, programokat csinálunk. Hát, ilyen egy alkoholista? Naná, hogy nem.

Amikor anyukám, aki egy iszákos, ám a feladatait tökéletesen ellátó apa mellett nőtt fel, elkezdett duruzsolni a „funkcionáló” alkoholistákról, nem beszéltem vele pár hétig.

Amikor a munkahelyeden kezdtek gondok lenni, mert nem bírtad a feszültséget és random kitör belőled az elfojtott agresszió, még mindig nem aggódtam.

Aztán amikor elmentünk pár napra pihenni barátokkal a Balatonhoz, és te minden reggel tízre részeg voltál, majd minden délután kialudtad, és este újra bebaszva hőbörögtél... na, akkor elkezdtem aggódni.

Pedig akkor már nyílt titok volt a barátaink között, hogy gyűrűt vettél, és végre meglesz az első esküvő a társaságban.

Még a lánykérés előtt megpróbáltam veled beszélni. Nem akartad érteni. Ultimátumot adtam. Megegyeztünk. Tartottad magad… egy hónapig. Elutaztam néhány napra egy munka miatt. Tudtam, éreztem, hogy ittál, amíg távol voltam, de szemet hunytam. Ez sajnos azzal járt, hogy egyre többször próbáltál meg átverni. Azt mondtad, hazamész anyádhoz, én meg véletlenül megtaláltam az autódat a szomszéd kerületben.

Megkérted a kezem. Nemet mondtam, szünetet kértem. Eltűntél, állítólag napokig ittál. Nem tudtam segíteni. Néhány hét múlva jöttél a cuccaidért.

Szerencsétlenkedtünk, próbáltunk higgadtan beszélgetni. Nem ment. Még nagyon fájtak a sebek, amiket egymáson ejtettünk. Én is sok mindenben hibáztam. De már nem tudtuk visszacsinálni. Megnyugodtál, visszatértél a régi életedhez – engem kivéve. Vinni akartad a kutyát. Ezen matekoztunk egy darabig. Végül tényleg hozzád került. Jó dolga volt nálad. Hamar találtál új csajt. Nem sokkal később esküvőre készültetek. Cuki volt a lány, látszólag minden rendben.

Hallottam, hogy a saját lagzidban megálltál három pohár bornál. Büszke voltam rád.

Közben én is éltem az életem, gyerekem született, néha összetalálkoztunk közös barátok nagy eseményein. Olyankor figyeltelek. Néha azért megszaladt a poharak száma, de nincs már nagy durvulás. Drukkoltam. Hallottam, hogy nem jön össze a baba. Hogy kikészültetek a lombiktól. Válás lett a vége, te magad mesélted, hogy milyen sablonos, de akkor még próbáltátok menteni a dolgokat.

Aztán egyszer csak csörgött a telefonom éjjel kettőkor. Te hívtál. „Jézusom, mi lehet?” Azonnal felvettem. Alig érthetően üvöltötted bele, hogy mindig engem szerettél. A Messengernek és az éjjeli bagoly barátoknak hála, hamar megtudtam, hogy elköltözött a feleséged. Írtam egy üzenetet, hogy vigyázz magadra.

Kérlek, vigyázz magadra, mert már annyiszor sikerült majdnem kilépned ebből, hogy most már meglesz. Hogy hiába vannak rossz családi mintáid, nehéz terheid. És sajnos mi, barátnők, barátok, feleségek, nem tudtunk megmenteni.

Sokan nem is sejtik, hogy meg kellene, annyira nem tűnsz alkoholbetegnek a hétköznapi életben. Néha még mindig azt gondolom, hogy nem is vagy az. De azt azért látom, hogy két kapcsolatod is erre ment rá. Pedig lehetett volna másképp. Reggel majd átküldöm a pszichiáterem számát. Remélem, felhívod…

 Horváth Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ IngredientsPhoto