Szándékosan vidéken akartam szavazni, együtt apukámmal, aki mindig arra tanított, hogy csakis a saját gondolataim alapján formáljam a látásmódomat és a véleményemet, soha, semmiképp se engedjem, hogy mások befolyásoljanak. 24 órával a választás előtt összefutottam egy kávéra a barátnőmmel, aki lerombolt bennem minden halvány reményt, miszerint nem fog megtörténni a kormányváltás, de a kétharmad sem.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, miközben mesélte, hogy a kisvárosunk egyik jól működő üzletének tulajdonosa, aki az egyik legkedvesebb nő, akit ismerek, hogy küldte el a p*csába, és mellé kijelentette, hogyha az általa preferált ellenzéki pártra szavaz, az biztosan lerombolja a kerítést és megerőszakolják Pesten a migránsok.

Amúgy is, hogy lehet „egy turbánosra” szavazni, szégyellje magát” – tette hozzá a beszélgetésükbe belepofátlankodó, mindentudó random hazafi. Én nem akarom, hogy bárki lerombolja a kerítést, és még a turbánosra se szavaztam, de szégyellni tényleg szégyelltem magam. Mások helyett is. A választás napján már tudtam, hogy a magas részvételi arány még nem jelent semmit, mivel a vidéki kisebb településeken olyan tökéletesen működik a propaganda, és a Nagy Testvér olyan fokú rettegésben tartja az országot, hogy néhányan szinte várják, mikor mászik le a kék plakátról a híres öreg bácsi. A vidéki ember nem hülye.

A vidéki öreg bácsi és néni sem hülye, egyszerűen tökéletesen elhiszi, hogy a demokrácia fénykorában már nem „hazudhat a rádió”. 

Egy olyan országban, ahol a költészet napján szűnik meg egy 80 éves múltú napilap, ahol senkit se érdekel, hogy szinte nincs olyan nyomtatott formátumú országos hírlap, amit ne a kormány tartana el, ahol „hirtelen” eltűnnek innen-onnan szavazatok, ahol az egyik legjobb barátomnak a választás napján kell megtudnia, hogy valójában lengyel, mindent lehet. Már nem vártam meg, hogy közöljék az eredményeket, nagyon jól tudtam, hogy másnap mire fogok ébredni. De arra azért nem számítottam, hogy pár nappal később négyszeresére nő az igény külföld iránt.

Az egészben nem az a szégyen, hogy milyen eredmény született, hanem az, ahogy magyar esik a magyar torkának, mert a másik nem volt taktikai szavazó vagy „hülye vidéki” vagy „hazaáruló” vagy mert el sem ment szavazni. Pusztán pár nap alatt teljesen természetessé vált, hogy elhagyjuk az otthonunkat egy másik országért, miközben annak kéne természetesnek lennie, hogy a sajátunkat hozzuk rendbe. Ha valóban elmennek azok a fiatalok, akik változtathatnának, akkor mégis, mit várunk, ki fog tenni azért, hogy akik anyagi okokból külföldre kényszerültek, egyszer hazajöhessenek? Már, ha egyáltalán lesz olyan, aki még haza akar jönni.

A menekülés és a beletörődés vált természetessé, a könnyebbik út, a belesz*rok az egészbe attitűd és a folytonos panaszkodás.

Várunk a csodára, már aki még vár a csodára, de tenni semmit sem vagyunk hajlandóak, elmegyünk ugyan a hétvégi tüntetésekre, utána megnézzük, mennyi a minimálbér Németországban. A menekülés nem opció, a panaszkodás nem opció, az egyetlen, aminek értelme van, ha maradunk és teszünk. Az az igazi nyertes, aki egyáltalán megpróbálja.

 

Mazula Krisztina