Pontosan emlékszem, hogy mikor akartam először visszaköltözni a szüleimhez. Négy napos volt a lányom – én meg harminckét éves –, és mondta a doki, hogy „most már menjünk haza”. Már egy nappal azelőtt is elengedett volna minket, csak kikunyeráltam huszonnégy óra ráadást, na, nem azért, mert imádok kórházban lenni, csak elég félelmetesnek tűnt, hogy nemsokára kettesben leszek egy újszülöttel, akit életben kell tartanom, ehhez képest aznap reggel pelenkáztam először, a férjemnek ráadásul nemsokára külföldre kellett utaznia pár napra. Tél volt, kint mínusz tíz fok, a gyerek sírt, tejem alig volt, a hasam alján meg lüktetett keresztben a frissen bevarrt seb, és nem tudtam kiegyenesedni. Tudtam, hogy számtalan anya lendült már át előttem ügyesen efféle meg még sokkal effélébb próbatételeken, de ez akkor vajmi kevéssé vigasztalt.

Anyukám vette a füstjeleket, az első babás időszakban mindennap átautózott hozzánk a városon, és segített, amiben tudott. Gondolom, a hormonok is rendesen közrejátszottak abban, hogy amikor megjelent, sírva fakadtam, és nagyjából átbőgtem azt az egy-két órát, amíg maradni tudott – mert tudtam, hogy nemsokára elmegy. Legszívesebben könyörögtem volna neki, hogy ne hagyjon itt, vagy ha dolga van, hát, vigyen magával engem is. Akár hozzájuk is költözhetnénk a babával egy időre… Persze nem mondtam, nem kértem végül semmi ilyet, csak gondoltam, hogy milyen jó lenne.

És néha még azt is gondoltam, hogy milyen jó a babának, mindenki odavan érte. Dédelgetjük, ringatjuk, a kedvét keressük egész nap.

Titokban baromira vágytam rá, hogy engem is tutujgasson kicsit, mondjuk, az anyám, ki más, nagyanyám már nincs, csak anyám és apám van, igaz, ez sem kevés, ez is mázli. Csak vennének észre a tökéletes kisbaba mellett, loncsos, kinyúlt, hisztérikus, hormonzűrzavaros mivoltom ellenére…

Gyerekes féltékenység?

Igen. Vállalom. De akkor épp nehéz volt nekem felnőttnek lenni.

Aztán csodák-csodája, napról-napra könnyebb lett – időnként meg máshogy, más okból nehezebb megint, mint rendesen. És azóta is, amikor sok a viharfelhő, nekem valahogy mindig eszembe jut, hogy „de szeretnék hazamenni”. Legalább pár napra anyuékhoz. 

Legutóbb két hete támadt efféle ötletem, egy váratlan, és szerencsére gyors lefolyású kórházlátogatás és műtét után, amelynek sajnos áldozatul esett a régóta vágyott családi kiruccanás, pontosabban csak az én bátor nagylányom utazott el végül a hegyekbe az iskolai csoporttal, Ildivel, a fantasztikus tesitanárral, meg más gyerekek szüleivel. Hát, eléggé lógattam magam, mi tagadás, úgyhogy megtettem, amire az előbbiekben céloztam, és amire oly régóta vágytam titkon, a kórházból kiszédelegvén mentem anyám-apám szárnyai alá öt napra. És mert az unokájuk vagányul síelt a határon túl, annak ellenére, hogy sokat emlegettük, és majd megvesztünk utána, egy kicsit átvettem a posztját: oly hosszú idő óta, mintha megint én lettem volna a gyerek a háznál.

Hármasban voltunk napokig, a férjem dolgozott meg vigyázott otthon a falkára. Engem pedig ápoltak a szüleim.

Szerencsére szó sem volt betegágyról, mosdatásról meg komoly kórságról, inkább csak arról, hogy engedtek kicsit nyavalyás-pizsamás gyereknek lenni megint. Engedtek pihenni. Úgy pihenni, ahogy az ember a saját otthonában sohasem tud. Mert mégiscsak nekilát ennek-annak, csak felsöpri, csak letörli, csak felnyalja, csak elugrik, csak berak egy-két-három mosást. De most – ki tudja, mióta először – napokig csak lézengtem. És lézengeni jó, csak sosincs rá idő, amikor meg mégis lesz, talán már nem is emlékszel, hogyan kell csinálni… vagyis nem csinálni semmit. Persze a betegség részét kihagytam volna, de fura módon fontos, könnyű, mégis súlyos, szép élménnyé váltak azok a napok, amelyeket eredetileg a pokolba kívántam, mert elvették tőlem a lehetőséget, hogy a gyerekemmel lehessek, az utazást, a napsütést, a hegyeket, a havat, a kalandot… a fenébe, mennyire vártuk!

Hogy mit csináltunk ehelyett édes hármasban az Anyu, az Apu meg én? Mondom, semmit. Illetve én semmit. Még csak nem is írtam és nem is nagyon olvastam – nem emlékszem, mikor volt utoljára olyan nap, hogy egyiket sem tettem, szerintem talán hatéves koromban.

Apu elment a boltba, hozott nekem kiflit. Banánt. Gyümölcslevet. Anyu megkérdezte, mit főzzön.

Mondtam, semmi extrát, csak azt, amit máskor. Főzeléket. Fasírtot. Gombalevest. Mindennap együtt ebédeltünk. Kimosta a szennyes ruháimat, Apu kiteregette. Néztük, vagyis inkább hallgattuk álló nap a Mezzo csatornát. Hömpölygött a zene a nappaliban, és apukám mesélt és mesélt és mesélt, rájöttem, hogy minden karmesternek tudja a nevét, és minden zeneműhöz, amit leadtak, van egy története. Legalább egy története.

42 év kellett, hogy eszembe jusson megkérdezni, miért nem lett zenész: „Mert az ember, ha tehetséges valamiben, akkor nem tudja nem csinálni. Én meg boldogan elblicceltem a gyakorlást.”

A festést viszont nem bliccelte el, arról nem mondott le soha. Mindennap lement most is délután a műterembe. Mi meg addig Anyukámmal uzsonnázgattunk a konyhaasztalnál, amíg odakint le nem szállt az este, és apukám meg nem kérdezte, „miért ültök a sötétben?”. Anya beletette a mézet meg a citromot a teámba, és megkavarta, pont, ahogy rég, pont, ahogy én kavarom – csak nem neki – tíz éve, nap nap után.

Hát, ez volt. Hevertem, hallgattam, figyeltem, aludtam, ettem, teáztam, beszedtem, csöpögtettem. Anyukámék pedig csináltak mindent – amit húsz éve én is rendszeresen csinálni szoktam otthon – helyettem.

Eleinte zavart, szégyelltem magam, hogy kiszolgálnak, hogy tutujgatnak, pedig már nekem kéne őket – istenem, de jó, hogy nincsenek rászorulva.

Mekkora mák, hogy hazamehettem.

Hogy van még kikhez.

Mennyit gürizik az ember fiatalon, hogy saját lakása legyen! Vagy fenntartson egy bérleményt, csakhogy végre a maga ura legyen! Felnőni, elszakadni, leválni, saját lábra állni, önállósodni minél előbb… Mi melónk van ebben, nekünk is, és nekik is, akik pedig bizonyára megszenvedték, hogy végül kiürült a ház. És amikor összejön minden, és lesz új otthon, és lesz benne szerelem, gyerek, kutya meg minden, ami kell, amit akartunk, és hátradőlnénk nagy dölyfösen, hogy „megcsináltuk, összejött” – egy kis hang néha mégis megszólal odabent, hogy: „gyere haza”...  

Talán akkor is megszólal, ha már nincs hova.   

Ha meg sosem volt hova, akkor pláne. Azt hiszem.           

Kurucz Adrienn