wmn-dr.czeizel

Harminc után kezdtem pánikolni

Harminc is elmúltam, mire találkoztam azzal a férfival, akitől életemben először igazán szerettem volna gyereket szülni. Nem voltam már annyira hamvas, viszont elég sok tapasztalat állt mögöttem, ezért pontosan tudtam, hogy kitől NEM szeretnék szülni. Érdekes módon pont azok a pasik ragadtak rám addig, akik a NEM kategóriájába kerültek. De végre megtört a jég, és egyetlen pillanatig sem volt kérdés, hogy nekünk márpedig gyerekünk születik.

Az első – Berlinben!

Majdnem öt év telt el, mire az első gyerekünk világra jött, és nagyon hosszú utat kellett megtennem addig, amíg végre valóban megfogant. Hiába volt elvben minden adott ahhoz, hogy bővüljön a családunk, egyszerűen nem sikerült.

Épp Berlinben éltünk egy bő évig, ennél idillikusabb helyzetet el sem lehetett volna képzelni arra, hogy eggyel többen legyünk. De hiába minden. Megváltoztattam a táplálkozásom, intenzíven mozogtam, minden reggelt jógával kezdtem, figyeltük a naptárat, és... nem. Nem jött össze.

Még mindig az első, de már Budapesten

Lejárt az ösztöndíj, hazaköltöztünk, és a semmiben találtuk magunkat. 

Elmentem a nőgyógyászomhoz is, aki mindent rendben talált, és azt mondta, hogy kezdjek el magzatvédő vitamint szedni, tapasztalatai szerint ez segít azoknak, akik nagyon vágynak már babára, de nem sikerül nekik. Eleinte szkeptikus voltam, de utánaolvastam a témának, és ugyan nem vagyok nagyon gyógyszerpárti, úgy találtam, semmit nem kockáztatok vele, így elkezdtem.

Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább megint elmehetek a jógatanáromhoz. Sokat tanultam tőle, holisztikusan szemlélte a világot, ahogy engem is. Elpanaszoltam neki, mennyire nem sikerül ez a vágyott állapot. Kétségbe voltam esve. Ő azonban előállt azzal az ötlettel, hogy a Szemlő-hegyi barlangban tartjuk a következő kurzust. Én a masszív tériszonyom mellett klausztrofóbiás is voltam, tehát nem igazán repestem az örömtől, de bíztam a tanáromban, és tudtam, hogy tisztában van azzal, miért fontos egy ilyen unortodox helyszín a jóga gyakorlásához.

A barlang mélyén magamra találtam.

A teljesen alaptalan félelmeimet apránként legyőztem odalent, hamarosan úgy mászkáltam a szűk járatokon, a hosszú fémlétrákon és a sötét folyosókon, mintha mindig is a föld alatt éltem volna. 

Az utolsó barlangos foglalkozás előtt mindannyian kaptunk egy faladatot a tanárunktól, és én az „ismeretlen” szót húztam ki egy kalapból. Elmentem tehát a barlangba, arra készültem, hogy tartok majd a többieknek egy rövid előadást a barlang eddig ismeretlen részeiről. Kikérdeztem a barlangászokat, elolvastam két speciális kiadványt, vázlatokat készítettem…

A találkozón a tanárunk mindenkit megkért, hogy rajzolja le a barlangot olyannak, amilyennek ő látta. Rajzoltam valami nagyon egyszerűt. Mindenki, aki ránézett a rajzomra, azonnal azt mondta, hogy ez olyan, mint egy anyaméh. Megdöbbenve láttam, hogy tényleg olyan.

Amikor rám került a sor, hogy beszéljek az „ismeretlenről”, nem a barlangot kezdtem bemutatni, noha egy hétig erre készültem, hanem saját magamat is meglepve, a következőt mondtam: „Én eddig azt hittem magamról, hogy egy nyitott nő vagyok, de most rá kellett döbbennem, hogy a legmélyebb valómat senki előtt nem nyitottam még meg. Érinthetetlen vagyok. Szeretnék ezen változtatni.”

Immár nemcsak testben, hanem lélekben is készen álltam rá.

Még aznap megfogant az első gyerekem.


A hathetes Bertával pózolunk. Fotó: Rátkai Éva
A hathetes Bertával pózolunk. Fotó: Rátkai Éva

A második

Az első gyerekünk nem jött össze Berlinben, nem így a második…

Néhány hétre visszatértünk Berlinbe. Kaptunk kölcsön egy remek lakást is, nem akartuk kihagyni ezt a lehetőséget. A tizenegy hónapos gyerekünk nagyon élvezte a környezetváltozást és az igazán gyerekbarát város nyújtotta lehetőségeket, rengeteget kirándultunk, utaztunk, játszótereztünk, jól éreztük magunkat. A felszabadultságnak meg is lett az eredménye.

Ketten szálltunk repülőre a legnagyobb gyerekemmel, (az apukájuk autóval vitte a holmijainkat), de hazafelé volt már egy „potyautasunk” is.

Igaz, még csak a hasamban volt a középső, de akkor már tudtuk, hogy húsz hónappal az első születése után, világra jön a második is.

Nagyon máshogy zajlott a várakozás, hiszen nem számítottunk rá, nem néztük a naptárat előtte, meglepett minket a híre. Ráadásul bőven szoptattam is még az elsőt, úgyhogy a terhességem alatt volt mire odafigyelni. De ha jönni akart, hát, örültünk neki. 

Fotó: Wunderlich Júlia (Ez a kép bizony nem tegnap készült...)
Fotó: Wunderlich Júlia (Ez a kép bizony nem tegnap készült...)

A harmadik

A történet itt még nem ér véget, avagy, ahogy mondani szokás: „ha egy üzlet beindul”...

A második terhességem és szülésem után megint eltelt egy szűk év, mire összeszedtem magam, és újra elkezdtem nyugodtabban élni. A kisgyerekes, pláne a két kisgyerekes lét persze elég masszívan igénybe vett, de ha nagyon elfáradtam, tuningoltam magam azzal, amivel kellett – zöldséggel, gyümölccsel, kismama-vitaminnal.

Nem tudom, ezeknek köszönhető-e, vagy annak, hogy én tényleg soha semmire nem vágytam jobban, mint hogy anyuka legyek. Amikor ez megadatott, elmerültem benne nyakig, és – bár eléggé fáradt és kialvatlan voltam – úgy éreztem, hogy igazán kiteljesedtem… Viszont a második gyerekem születése után tizenegy hónappal ismét megfogant bennem valaki, és húsz hónappal később – a két lányt követően – egy kisfiúnak is életet adtam.

Negyven hónap alatt három gyereket szültem.

Ahhoz képest, hogy nem sokkal azelőtt még csak álmodoztam egy saját gyerekről, – eredetileg ugyanis csak egyről volt szó –, eléggé át kellett programozni a mindennapjainkat, a vágyainkat és a lehetőségeinket egy másfajta életre. Nem volt minden pillanata fáklyásmenet, de én bizony semmin sem változtatnék. Beteljesült az óvodáskori álmom. 

Beteljesült álom
Beteljesült álom

Egy cseppet sem bánnám, ha mindezt háromszorosan kapnám vissza úgy, mint a mesében. Kilenc unokával tökéletesen elégedett lennék. Tudom, hogy erre még várnom kell, de kevés olyan dolog van, amire szívesebben várnék, mint épp rájuk.

Both Gabi