A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az." Tolsztojtól való ez az igen népszerű, sokszor idézett mondat, az Anna Kareninát kezdte imigyen. Az egyik kedvenc regényemről van szó, de ez a tény nem tart vissza attól, hogy vitatkozzak az írójával, ugyanis szerintem a boldogságnak is ezer arca van, és bizonyára én egészen másként, másban és másvalakiben (remélem…) találom meg, mint te vagy ő.     

Van egy fura, a férjem szerint rémes szokásom (szerintem csak affektál, valóban nem is borítja ki), hogy meglehetős gyakorisággal blogolok a házaséletünkről. Nem, nem a hálószobánkból írok jelentéseket, hanem direkte a hétköznapjaink legprózaibb helyzeteiről számolok be, amelyeket néha, illetve gyakorta nem sikerül megnyugtató és eredményes hétköznapisággal kezelnünk.

Finoman szólva.

És az évek során rájöttem, hogy mivel nekem az írás nemcsak szakma és mánia, hanem biztonsági szelep is egyúttal, bizonyos szitukban az a legcélravezetőbb, ha idegösszeomlás helyett inkább kiteregetem a szennyest.

Tavaly karácsonykor a férjem megkapta szépen kinyomtatva, beköttetve az elmúlt évek rémtetteinek verbális lenyomatát, ami bosszúnak sem utolsó, de mint kiderült, ajándéknak is oké, a nyakkendőnél legalábbis meglepőbb megoldás – illetve meglepőbb megoldás lenne, ha a férjem amúgy kapna nyakkendőket, de nem kap, mert nem hord, mindegy.

Ha jól tudom, létezik egy efféle lelkigyakorlat: írd fel a ma bosszúságait, és nézd meg bizonyos idő elteltével, min kaptad fel a vizet annyira egy hete, egy hónapja, egy éve... Milyen nevetséges tud lenni utólag egy-egy halálos összeveszés, vérig sértődés, síkideg…

Na, kábé ezen az elven működik az én virtuális családi „naplóm” is, szétröhögjük magunkat utóbb azon a bénázáson is, amin jól összevesztünk egykor – a férjem szerint egyoldalúan a kárára élcelődünk, de ez egyrészt nem igaz, mert kibeszélem a gyereket, a kutyát és a macskáinkat is, másrészt adott a demokratikus lehetőség, pletykálkodhat ő is a rovásomra, nem? 

Ennyit elöljáróként, és akkor következzen a bölcsességek, frappáns idézetek és Tolsztoj helyett az én szubjektív hármas listám arról, miért jó házasnak lenni (ezzel az emberrel legalábbis). Ezen felül is vannak persze érveim, de szerintem ennyi mindenkinek elég lesz mára belőlünk. 

1.

Mert mindenre képes értem, még egy benzinkutat is felrobbant

Nyolc évvel ezelőtt a férjem egy éjjel arra jött haza, hogy fel kell fújni a medencét – rögtön. Február volt akkor is. De egy bezártságtól megtébolyodott nővel nem vitatkozik az ember, ha medence kell, legyen medence. (Tudjátok, arról a gumiszarról van szó, amit megvesz az ember a kölyöknek: alaplap, három úszógumi körbe, és utána a kádban próbálgatod, hogy hol ereszt, ahelyett, hogy kivágnád a kukába, mert úgysincs hozzá ragasztód.)
A férjem meg se kérdezte, minek a medence – valószínűleg azt hitte, kinőtte a gyerek a babakádat. Én meg nem magyaráztam, mert hosszú lett volna megértetni vele, hogy a medencében nem víz lesz, hanem a megrendelt kétezer-ötszáz műanyag golyó, meg a gyerek, aki így eljátszogat talán a nappaliban, amíg kint van a tundra.
De az is lehet, bár nem valószínű, hogy magától átlátta a projekt lényegét. Mindegy, visszavette szépen a cipőjét, és elhajtott a benzinkútra felfújni a medencét (szájjal nem gondolta, hogy próbálkozik fél kettőkor, pumpánk meg nincs, semmilyen célszerszámunk nincs soha, a szomszédot meg nem keltettük fel, mert kulturáltak vagyunk).
Nyolc éve szeretném megszerezni valahogy a benzinkút kamerájának felvételét. Megnézném a robbanást ugyanis, amit hallani szerintem az egész kerület hallott. A férjem ugyanis túltolta, akarom mondani, túlfújta a medencét. A másodiknál már óvatosabb volt, a harmadik pedig csak a nappaliban durrant ki.

2.

Mert mindent megszerel! (előbb-utóbb)

Férjet ügyesen kell választani, és én ügyes voltam, azt hiszem, bár a vízmelegítő kapcsán azért felmerült, nem a praktikum és a gyakorlati haszon jegyében köttetett a frigy.

Mindenki tudja, illetve, ha nem, akkor most tudatom országgal-világgal, hogy ha nem megfelelő a nyomás egy vízmelegítőben, akkor fel kell tölteni a rendszert, amihez kell kettő ember: egy illeszt (csövet), egy figyel (az órát), és jelez, ha oké, nem kell több víz. Mit nekünk párterápia vagy páros jóga! Csapatépítés gyanánt töltjük a rendszert! Csak sajnos ritkán. Ez az a feladat ugyanis, amelyet trehányság okán igen ritkán, akkor is csak szükségállapot kihirdetésekor (nincs víz, se fűtés már) végzünk el. Ennek megfelelően két alkalom között bőven elfelejtjük a hogyanokat. Az én gondos, és eredetileg rajztanár férjem ezért pár éve előrelátóan folyamatábrát készített a szerelő útmutatásai alapján. Úgyhogy az utolsó kooperációnk során magabiztosan előszedett vagy négyféle slagot a mosókonyhából, és egy nagy fekete füzetet, amelyben képregényszerűen fel volt skiccelve, sőt le is volt írva, hogyan kell megoldani a rendszer feltöltésének problémáját.

Le is nyűgözött a felkészült, magabiztos lezsersége, csak sajnos úgy alakult, hogy bár a rajzok rohadtul élethűek voltak, a sok cső egyike sem illeszkedett sehova, se a radiátorra, se a csapra, pedig tavaly még, úgy emlékeztünk kollektíven, kompatibilis volt minden mindennel, a rajz a csővel, a cső a csappal, a férjem meg az egész fűtési rendszerrel, de most akkor mért nem illeszkedik semmi?!
Ezután jött pár nap rápihenés a sokkra, majd egy újabb nekiveselkedés, mert ugye megint szóltam, és egy bizonyos számú szólás már idegesítőbb, mint a szarakodás újra a csövekkel, úgyhogy próbálkoztunk ismét vagy másfél percet, aztán kipattant a férjem fejéből a világmegváltó gondolat, hogy zseniális szomszédunk azt mondta, szóljon, ha nem boldogul.
Úgyhogy az utca ezermestere fel lett hívva, de mert nem vette fel a telefont – rafkósak ezek –, mondtam a férjemnek, hogy apukám, ez vagy fél éve akkut vészhelyzet, nyomás.
Hümmögött, kicsit hagyta magát győzködni, meg nyüszögött is persze, hogy már megint van valami ügy, valami alantas bonyodalom, ami miatt nem tud dolgozni, aztán nyargalt át a szomszédba azzal a lendülettel, amit még a kompatibilitáshiány hevülete generált, hogy kicsengesse a szakértőt a műhelyből, ahol tartózkodását feltételeztük.
Lassan és magányosan teltek ezután az órák a szétszerelt rendszer felett.

Nekem.

Közben csak reménykedhettem, hogy a fiúk dolgoznak a probléma megoldásán, igaz, a slag meg a rendszer itthon maradt, de talán elméleti az oktatás, gondoltam. Aztán telt-múlt az idő, a kutya már nem is sírt a gazdája után, elfelejtette, és bennem is megszületett a felismerés, hogy kihagytak a csapatépítés buli részéből, és már csak azt kellett kiokoskodnom, én kit hívjak föl, mert már a zuhany se működött, lévén a csaptelep délután eljutott a leszerelésig.

3.

Mert mindig hazatalál, csak a Tibi nem

A leosztás nálunk úgy néz ki, hogy a gyerek a külső memória (mindenre emlékszik, úgyhogy menti nekünk az adatokat), én vagyok az arcfelismerő szoftver, a férjem meg tudja az utat.

Családunkban szállóige a „nagyon kérlek, ne tájékozódjál!”, és mindig velem kapcsolatban használatos, én ugyanis akkor sem találok ki egy parkolóházból, ha egy kijárat van, és ha mégis kitalálok, akkor meg a kocsi nincs meg. Bárhol, de tényleg bárhol el tudok tévedni, viszont ezt csak nehezen ismerem be, és nagyon sok veszekedés árán lehet csak felülírni a küldetéstudatomat, hogy váteszként vezessem ki a többieket az útvesztőből, amelybe miattam keveredtek.

A férjem az enyémhez hasonló tehetséggel igazodik ki a családi viszonylatok közt.

Nem tudom, megfigyeltétek-e, de egy férfi totál bele tud zavarodni az alábbi szavak értelmezésébe: nagybácsi, másod-unokatestvér, kereszttesó, nászasszony, koma… A családfát az én férjem sem képes átlátni, és ebből születnek kedvenc párbeszédeink. (Nekem kedvenc, ő kínlódik.) Ilyesformák:

Férfi: Képzeld, felhívott a Tibor.
Nő: Az ki?
Férfi: A nagybátyámnak a fia.

Nő: Tibi bácsinak nem volt fia, csak lánya.
Férfi: Öööö. De volt fia, még él, most volt 70 éves.
Nő: Nem lehet a megboldogultnak 70 éves fia, mert a nagynénéd 85 körül van.
Férfi: Mi köze van ehhez a nagynénémnek?
Nő: Csak annyi, hogy a „néni” Tibi bácsi özvegye, tehát a hetvenéves Tibinek, ha létezik egyáltalán, nem lehet az anyja. Különben is csak egy gyerekük volt, egy lány... de basszus, ez a te családod, nem? Hogyhogy nem tudod?
Férfi: Akkor Tibi az öccse.
Nő: Kinek az öccse? A nagynénié?
Férfi: Tibi bácsié.
Nő: Hogy lehetne Tibi bácsinak egy Tibi nevű öccse?
Férfi: (megrökönyödve) Jó, akkor felhívom a nevelőapámat, ő biztos emlékszik a családi dolgokra.
...
Férfi: Halló, Bandikám, kicsodája a Tibi a Tibi bácsinak? Hogy nem tudod? Én se... Ordítva röhög a feleségem, leteszem.
...
Férfi: (töpreng) Akkor felhívom a nagynénémet.
Nő: Megkérdezed, hogy van-e fia? A nagynénédet, akit ezer éve ismersz?
Férfi: Meg én!
Nő: Hívd inkább az unokaöcsédet, hogy van-e nagybátyja! Mármint anyai részről.
Férfi: Nem hívom, kinevet. Inkább a nagynénémet.
(Fél órát beszéltek, mindenki szóba került a családban, csak Tibi nem, talán mégse merte szóba hozni. Úgyhogy maradt egy kósza, rokon Tiborunk, akivel azóta se tudunk elszámolni.)

                        –                                                      

Utóirat: A férjem nemrégiben olvasott egy statisztikát, miszerint nekünk a házasságkötésünkkor 93 százalék esélyünk volt arra, hogy el fogunk válni. (Különféle speckó demográfiai mutatók és lesújtó válási számadatok okán, de nyugi, a szám azóta csökkent, mivel túl vagyunk a kritikus nem tudom már hány éven, mert az se egyértelmű, hogy az 7, de ez egy másik dolgozat témája lehetne.)

Röhögtünk, hogy különösen dilis korszakainkban ez a 93 néha feltornázta magát 98-ra vagy 99-re… – innen szép nyerni, ugye? –, viszont számos más alkalommal meg viszonylag könnyedén csusszantunk be a 100 közül a nyerő 7-be, miközben körülöttünk sorban elváltak azok, akikkel sokkal nagylelkűbb volt a prognózis. Hogy miért? Tudnék tippelni ezer okot (a cirkón, a medencén meg a Tibi-ügyön felül, ugye), de nem fogok, ahogy az érzelmi viszonylatot sem boncolgatom nyilván, nyilvánosan. Azt azért bevallom, habár viszonylag régóta élek benne, fogalmam sincs, hogy kell egy házasságot „működtetni”. Nem ismerem a boldog frigy titkát, én csak a férjemet ismerem. (Vagy legalábbis tanulmányozom egy ideje.) De, ha szereted a rock and rollt és elég őrült vagy, akkor szerintem jó buli.  

Kurucz Adrienn