–

Amikor felmerült bennem ennek a cikknek az ötlete, lélekben felkészültem a szélsőséges reakciókra (azért csak finoman, ha kérhetem). A félrelépés nehéz téma, sajnos nincs, akinek ne lenne legalább másodkézből származó referenciája hozzá. Ám a napokban a szemem elé került egy cikk, ami nem hagyott nyugodni. Egyszerűen muszáj hozzászólnom.

Azok a „szemét szinglik”

Békésen olvasgattam egy női magazint, amit évek óta minden héten megveszek (egy ideje már inkább nosztalgiából: az anyukám is beszerezte az összes lapszámot), és eljutottam az egyik tanácsadós rovatig. Némi szkepszissel tekintek az ilyenekre; nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet egy pár soros levél alapján állításokat megfogalmazni egy idegen ember életével kapcsolatban. De népszerű műfaj, és néha van benne jó gondolat. A levélíró elpanaszolta, hogy néhány év házasság után kiderült, a férje hónapok óta megcsalja, amit ő nem ért, eddig úgy hitte, nagyon jó a házasságuk, és mindig csak mosolygott a barátnők panaszkodásán a csalfa férjekről. Most azonban tanácstalan és szomorú, nem tudja, mit tegyen, és hogy ki a hibás abban, ami történt. Sajnáltam őt, és arra számítottam, hogy az újságíró próbálja majd megnyugtatni, de nem így történt.

A hölgy, akinek – utánanéztem – semmilyen segítői képesítése nincs, közölte a levélíróval, hogy „Ön semmiben nem hibázott, sőt, a férje sem (!)" „Mindenről azok a szemét szinglik tehetnek, akik házas pasikra vadásznak. Sajnos nagyon sok van belőlük, és könyörtelenek, de ne aggódjon a kedves olvasó, ez lesz a vesztük: ha türelmes, a férje úgyis vissza fog menni önhöz, és a szemét szingli hoppon marad."

Azt hittem, kiesik a kezemből az újság, és kedvem lett volna a falhoz vágni valamit, de szerencsére van egy csodás online tér, ahol a törés-zúzás helyett leírhatom, amit gondolok.

Felnőtt játékok

Az alaphelyzet, hogy a férfi félrelépésének egyetlen oka az lehet, hogy elcsábítják őt. A szegény, szerencsétlen, akaratgyenge pasit, akit egyedül csak a farka vezérel, agya természetesen nincs, döntés- és cselekvésképtelen, mondhatni, a nők játékszere. (Érdekelne, mit szóltok ehhez, kedves férfiak? Mert én úgy látom, ez a felfogás számotokra is ugyanolyan káros, mint nekünk.)

Világéletemben furcsálltam, amikor egy ilyen helyzetben a megcsalt felek „a másik nőt” (vagy férfit) hibáztatják. Nem vagyok naiv: tudom, hogy léteznek olyan helyzetek, amikor valaki valóban ezerrel rárepül a másik férjére/feleségére, mert ő épp ilyet képzelt el magának, vagy egyszerűen ki akarja élni a vadászösztönét. Igen, van ilyen, léteznek „szemét szinglik”, nők és férfiak között egyaránt, de az esetek nagy részében, azt hiszem, mégis több emberen múlik a dolog. Már amennyiben feltételezzük, hogy felnőtt, a sorsukat irányítani képes személyekről van szó.

Azt is tudom, hogy a fájdalom első, legnagyobb hullámában könnyebb és megnyugtatóbb a „másikat”, azaz a harmadik felet hibáztatni. Ez sokszor annak is szól, hogy kisebbíteni akarjuk a párunk árulását, meg akarjuk hagyni magunknak az esélyt, hogy egyszer majd megbocsássunk. Szeretnénk, ha a szeretetnek legalább a csírája megmaradna. Egyszeri „balesetek” esetén ezt még értem is, de ha valakinek a párja hónapokon vagy éveken át kettős játékot játszik, akkor helló, ki is hozza meg újra és újra azt a döntést, hogy nem (csak) minket választ?

A jegygyűrű helye

Ahogy már írtam: a félrelépés nagyon érzékeny téma, és nem gondolom, hogy ne lehetne majdnem bármilyen mélyről visszajönni. De ahhoz rengeteg őszinte beszélgetés, mindegyik fél felelősségének feltárása és sok türelem szükséges. Ennél talán jóval könnyebb ráhúzni a vizes lepedőt a szemét szinglire, de gondoljunk bele, csak egy pillanatra: biztos, hogy a párunk nem hazudott neki is pont úgy, ahogy nekünk? Nem egy olyan sztorit hallottam már, amiben a férj minden alkalommal levette a jegygyűrűjét, ha csajozhatnékja támadt, de olyat is, ahol simán bekamuzta, hogy válófélben van/évek óta nem szexel a feleségével, mint valami rossz ponyvaregényben.

És oké, lehet azt mondani, hogy miért hisz el valaki ilyesmit, de megfordítom a kérdést: a feleség miért hiszi el, hogy mindenről a másik nő tehet?

Miért jobb a férjét egy puhapöcsnek látni, akinek a fejét az csavarja el, aki akarja? Egy barátom mondta egyszer, hogy a félrelépés mindig döntések sorozatának a következménye: eldöntöm, hogy visszamosolygok arra a harmadikra, eldöntöm, hogy iszom vele egyet, eldöntöm, hogy megcsókolom, aztán, hogy lefekszem vele. Épp ezért kicsit nehéz lenne egy hosszú időn át tartó szeretői viszonyt például azzal magyarázni, hogy „csak be voltam rúgva”, hacsak nem idült alkoholista az illető.

És a végére a slusszpoén

Igen, a múltban előfordult, hogy én voltam harmadik. Egy iszonyúan szerelmes, ebből adódóan hiszékeny, naiv harmadik, aki – akárcsak a megcsalt feleség azt, hogy „ne hülyéskedj már, nem jelentett semmit” –, simán elhittem, hogy a srácnak rossz a kapcsolata, még sajnáltam is érte. El kellett jutnom az önbecsülés egy bizonyos fokára ahhoz, hogy ez többé ne történhessen meg, viszont egy életre megtanultam: egyetlen ilyen helyzet sem fekete-fehér. Minden résztvevő felelős érte, és bár tényleg a legegyszerűbb a „szemét szinglire” fogni az egészet, én ezt most hivatalosan is visszautasítom. Senki ne vegye magára kizárólagosan a felelősséget egy ilyen helyzetért, mert mindenkinek van sara benne! Mindenkinek.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk forrása: Warner Bros Pictures