Nyugalom – Bécsi módra

–

Szerintem ez jóval összetettebb, mint a mindenféle mutató, ami alapján kalkulálnak – életminőség, GDP, közlekedés, egészségügyi ellátás… Különös módon ez az összetettség mégis egyetlen  szóval leírható, az pedig nem más, mint a „gemütlich- életérzés”, azaz a „Gemütlichkeit”. Sokak szerint nem szép nyelv a német, azon talán csak az osztrák tesz túl, de mégis kiérezhető ebből a szóból a jelentése: kedélyesség, otthonosság, kényelmesség. Ám hogy milyen elemekből adódik össze ez az érzet, az már sokkal szerteágazóbb, mint gondolnánk. Következzék néhány ilyen, a teljesség igénye nélkül.

A kávéházak

A bécsi életérzés zászlóshajói természetesen a kávéházak, a több száz éves múltra visszatekintő kávéházi kultúra, melynek mostanában – őrült szerencse – kezdenek kinőni a fiatalabb generációt is kiszolgáló, modernebb hajtásai. Rajongok a régi kávéházakért, ugyanakkor eleinte egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mi ez az őrült hajcihő „a bécsi kávé” körül, ugyanis a klasszikus helyeken igencsak rossz ízű löttyöket ittam. Igaz, a környezet és a Strudelek (rétesek) feledtették velem a csalódottságomat, amikor a kapucsínót csoffadt tejszínhabbal (áááááá!) hozták, vagy az espresso – náluk kleiner Brauner – ihatatlanul méregízű volt. A már említett, gombamód szaporodó új helyeken azonban már az olaszos vonal hódít, így ezzel együtt a kávé is jóval élvezhetőbb.

De ha bécsi életérzést akarunk, akkor inkább rohanjunk a csodaszép kávéházakba, és csak üljünk, figyeljünk, hagyjuk meg magunknak a megnyugvás luxusát!

Nézzük, amint az emberek úgy ülnek ott, mintha otthon lennének a legkényelmesebb foteljükben, mintha csak ott nőttek volna fel: a bécsi ember nappalija, a kávéház.

Nehezen leírható nyugalom és mindennapiság árad ezekből a helyekből, ugyanakkor ez a terepe az igazán nagy dolgoknak is: a politika, a magán- és az üzleti élet fontos kérdései a kávéházak halk duruzsolása és a csészék állandó zaja közben dőlnek el. Szokták is mondani, hogyha, mondjuk, a Burg Theater és a Parlament szomszédságában található Café Landtmannban bomba robbanna, akkor azonnal új választásokat kellene kiírni. Persze rengeteg, nem ennyire puccos hely is van, ahol minden a régi, az idő megállni látszik. Ezek közül a kedvencem a Café Sperl volt, ahol Lehár Ferenc asztalától mindent beláttam, ahova Mozart rendszeresen betért, majdnem úgy, mint én… csak sajnos kiderült, hogy Hitler is törzsvendég volt – ennek tudatában viszont számomra megszűnt a gemütlich-érzés. Mit tehettem, átszoktam egy új kávézóba, ahova inkább az én korosztályom járt, és még a kávét is meg tudtam inni. Liebling a neve: ugye, nem szorul magyarázatra?! (Akinek mégis, annak ideírjuk: kedvenc – a szerk.)

Bécs nem egyenlő Ausztriával 

Nem vagyok nagy híve a nemzetkarakterológiának, de a bécsieket nem lehet egy kalap alá venni az osztrákokkal. Bécs mindig is igazi olvasztótégely volt, földrajzilag és történelmileg úgy alakult, hogy folyamatosan jöttek-mentek a különböző nációk... de inkább jöttek. Ha csak a kapualjakban a neveket nézzük, akkor sokkal több a cseh, a magyar, a szláv vagy török hangzású, mint a Schmidt vagy a Müller. Ez a keveredés jót tett, és meglátásom szerint, most is jót tesz a bécsieknek, ugyanis mindenki a legjobb tudása szerint akar helytállni és beolvadni a városba. A bécsiek látszólag jól is kezelik ezt a sokszínűséget, a munkahelyeken elismerik és kiemelten díjazzák a munkabírást, akarást, szaktudást, ugyanakkor

sosem felejtem a kedvenc retró lámpaboltosom szavait, aki már a kiköltözésünkkor figyelmeztetett, hogy „ők is idegengyűlölők, csak ők a négy fal közt csinálják” – gondolom, a Gemütlichkeit miatt, hogy minden nyugodt és békés legyen.

Ez persze nem ennyire sarkított, de a legutóbbi választási eredmények mégis igazat adnak boltos barátom szavainak. Ugyanakkor én egyetlen embertől hallottam, hogy takarodjak vissza, ahonnan jöttem, ő pedig a kiejtéséből ítélve körülbelül 10–15 évvel ezelőtt költözhetett Bécsbe valamelyik volt jugoszláv területről. De ezen túl soha nem ért sem engem, sem a családomat semmiféle inzultus, maximum azok, akiknek nem tetszett, hogy ott vagyunk, szelíden elnéztek a másik irányba...

Társadalmi igazságosság

Ha már belekeveredtünk a történelembe, említsük meg, hogy – némi náci kitérővel – nyolcvan éve szocdem vezetésű a város. Ennek előnyeit a közép- és az alacsonyabb társadalmi rétegek is élvezhetik: rengeteg bérház épült (nem szépek, de legalább nem lakótelepek), ahol a rászorulók a piaci átlagárnál jóval alacsonyabban bérelhetnek lakást, munkásoknak és alkalmazottaknak épült strandok, közfürdők, sporttelepek és más közintézmények hirdetik a szociáldemokrácia dicsőségét – és egyben szolgálják a gemütlich-életérzést.

Amit még érdemes megemlíteni: a bécsi lakbérek ugyan jóval magasabbak a pestieknél, de a jog messzemenőkig a bérlőket védi a rendeletileg maximált éves áremeléssel és a felmondás szigorú szabályozásával. Ha valaki rendesen fizeti a díjat, gyakorlatilag élete végéig kitehetetlen a bérlakásából.

Nyugi van, mégis minden működik 

A világ egyik leggazdagabb országában teljesen érthető az általános nyugalom, ami a fővárosban is érzékelhető, bár esküszöm, még hosszú évek után sem tudtam megfejteni azt az ellentmondást, hogy amíg Magyarországon mindenki halálra dolgozza magát, túlhajszolt, stresszes, és este fáradtan zuhan haza, addig Ausztriában az alkalmazottak soha nem kapnak szívrohamot a nagy sietségtől.

A munkaidő leteltével kiesik a toll a kezükből, péntek délután már semmilyen fontos ügyben nem találtunk meg senkit, és a legviccesebb automata-válaszokat is ott kaptuk e-mailen.

Egyik például tudatta, hogy a címzett szabadságon van, fontos ügyben keressük a titkárnőjét, ő pedig egy hat héttel későbbi dátumot jelölt meg a legközelebbi munkanapjaként.

És mégis minden működik... hát nem gemütlich?

Marossy Kriszta

A Bécsről szóló sorozat első írását itt nézhetitek meg: Így győzött meg Bécs nagy nehezen arról, hogy jó lesz odaköltöznünk – Egy kis magyar segítséggel 

A fotók a szerző tulajdonát képezik