–

Előítéletek

Öt éve kezdtünk el azon hezitálni, hogy kiköltözzünk-e Bécsbe? Másfél éves próbaidőt adtunk magunknak, és a 12 éves lányunknak is – gondoltuk, ha mást nem, addig a németet megtanulhatja legalább. Férj már jó ideje ingázott négy ország között, kezdett elegünk lenni abból, hogy pont fél évet nem találkozunk az évből. Logisztikailag Bécs tűnt a legjobb helynek számára – és végül is számunkra is. Fogalmunk nem volt a városról, de hittünk a kalandban… valamennyire.

Nekem voltak azért előítéleteim. Olyannyira elriasztott a rendszerváltás környéki Gorenje-láz és a nagyszülőkkel teli kocsik látványa a híradókban és az újságokban, hogy berzenkedtem Bécstől. Ha nagy ritkán odautaztam, akkor is csak egy-egy napra mentem valamilyen kiállítást nézni.

Szóval lehet mondani, hogy ezzel az erővel dönthettünk volna Mosonmagyaróvár vagy Pozsony mellett is. De férj mondta, Bécs szép, Bécs jó, meg fogjuk szeretni. Hittünk neki.

Bécs először

Ezt alátámasztandó, egy decemberi tárgyalására magával vitt minket. Hotelszobát foglalt, és elhatározta, hogy a három nap alatt megszeretteti velünk a várost. Kicsit késve érkeztünk, mert elég rossz volt az idő, és lassan haladtunk, így 11-kor kénytelen volt kirakni minket a Ringen (amiről akkor még fogalmam sem volt, hogy az egy gyűrű a város körül), és kérte, hogy sétáljunk valamennyit, majd a szállodában találkozzunk. „Aminek ez és ez a címe, tudoood”…

Hát, nem tudtam, de mire ezt közölhettem volna, rég elhúzott a kocsival, mi meg a gyerekkel álltunk, és néztük egymást. Se pénz, se kártya nem volt nálunk, helyismeret nulla, de ez mind semmi sem volt ahhoz képest, hogy mínusz tíz fok volt, a süvítő szél miatt a hőérzet mínusz harminc, és közben vízszintesen csapódott a hó az arcunkba. Időnként egy-egy, szájmaszkot viselő japán turista is elrepült mellettünk. Már elsőre sem tűnt izginek, hogy így fedezzük fel a – fogalmunk nincs hol lévő – Christkindlmarktot, vagy bármi hasonlót. Roamingom nem volt, térképem sem, annyi utasítást még kaptam, hogy nagyjából melyik irányba induljunk, mert akkor nagyon hamar odaérünk.

Bécs első csodálatos tulajdonságával máris megismerkedtünk, miszerint mindig fúj a szél, és bárhova kanyarodsz be, mindig szemből jön. Így a levegő friss, szmog nincs, viszont takony, könny és nyál negyed óra alatt már az arcunkra van fagyva.

Kislányom nem mosolyog, az arcomra pedig azt hiszem, a fent említettek mellett egy kétségbeesett tekintet is odadermed. Eszembe jut régi barátunk, akinek megvan a száma, és felhívom, mentsen meg minket. Felveszi, mondja, hogy mehetünk, kapunk teát, kérdezi, hol vagyunk, leolvasom nagy nehezen egy utcatábláról, eligazít, merre induljunk, tíz perc alatt ott is leszünk, mondja. Nagyon boldogok vagyunk, mesélek Sárinak a Delta című tévéműsor nyitó képsorairól, meg Kudlik Juli hajáról, aztán már nem tudom mozgatni a szám, és el is tévedünk persze, így lefagyott lábbal, kézzel és fejjel esünk be a barátunkhoz. Másfél óra alatt teljesítettük a valóban tízperces távot. Mire a szállodába érünk, mindketten betegek vagyunk, csak enni megyünk le az elkövetkezendő három napban a szemben lévő török falafeleshez.

Ez volt a város első próbálkozása velünk… sikertelenül.

Bécs másodszor

De nem adtuk föl.

A következő – a várost most már tényleg megszerettető – etap márciusban jött el. Joggal gondolta a férjem, hogy ha már a tél nem jött be nekünk, akkor a bécsi tavasz majd szépen beszippant, és nem hagy minket érintetlenül. És igaza lett. Még akkor is, ha 2013. március 15-ét írtuk, és itthon Magyarország történetének legnagyobb hókáosza szedte épp áldozatait. Mi az utolsó előtti pillanatban csúsztunk át a határon, semmit nem látva a hófúvástól és az elakadt kamionoktól, és – a szomszéd betonja mindig feketébb alapon – magunk mögött hagyva a hirtelen jött márciusi hó fogságában akár egy napig is raboskodókat, simán elértük Bécset, ahol megkaptuk az óvó sms-t is, miszerint „Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe! Belügyminisztérium”. De ekkorra mi már hol jártunk…

Engem viszont a tavaszi télben ismerős érzés kerített hatalmába; jeges, havas szél, semmit nem látunk, fázunk.

Ám mivel most nem lettünk betegek, három napig Wiener Schnitzelt zabáltunk és Glühweint ittunk. Így a kedvünk nem volt rossz, sőt.

Noha a városból megint nem láttunk sokat – csak egy kiállítást az Albertinában, mert addig még megfagyás nélkül el tudtunk sétálni. 

De Bécs végül meggyőzött bennünket. Egy kis honi segítséggel. Hazaindulás előtt felhívtam az Útinformot, a határőrséget, ahol azt mondták, délután induljunk el, akkorra rendeződni fog a helyzet a határnál, a magyar oldalon pedig végig járható az autópálya… ezt a hírportálok is megerősítették. Így valóban csak kilenc órát álltunk egy helyben a 92-es kilométerkőnél.

Mindez – így együtt – elérte célját. Fél év múlva már kint éltünk, egy melegpornó-mozi feletti lakásban.

Bécs pedig valóban csodálatos város… csak ez jóval később derült ki. Majd elmesélem azt is. 

Marossy Kriszta

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Creativemarc