Bécs, te csodás! – Kiköltözés után a legjobb dolgok: az iskolarendszertől a nyugdíjasokig

–

Valahol lakni kéne, nem? A bécsi „Pest”

A koncepció az volt, ha a budai zöldet feladjuk, akkor kapjuk telibe a várost, és csakis belső kerületbe költözünk. A második fontos kitétel, hogy legyen piac is a közelben, a harmadik pedig, hogy a kutyafuttató se legyen messze – mindezzel együtt a bérleti díj sem lehet csillagászati összegű. A ránk olyannyira jellemző tudatossággal, úgy negyven, tökéletesen felújított lakás szemlézése után, egy hajnali órán, öt perc alatt kiválasztottunk egy kissé lerobbant, Naschmarkt mellettit, ami az előtte látott szuper teraszos, kétszintes, és nagyjából ugyanazt a sztenderd profizmust hozó többivel szemben nem adott mást, mint valamiféle otthonosságérzetet. Ezt meg is erősítették a különféle barátok, mert amikor meglátogattak bennünket, sokszor elhangzott, hogy „ők már buliztak ebben a lakásban, csak Pesten”.

Egy pestinek Bécsben egész könnyű otthon lenni…

Következő lépés: az iskola

Döbbenetes módon kezdtünk tudatosan haladni, és a már kiválasztott lakás közelében gimnáziumot keresni a lányunknak, aki akkor még egy szót sem beszélt németül. Az első, amit kinéztünk, sajnos helyhiány miatt nem tudta fogadni, de az igazgató azonnal ajánlott egy másik gimit a közelben. Mivel ott épp volt egy hely, fel is vették a gyereket, ami kötelességük volt, hiszen az EU országaiból érkező tanulókat automatikusan be kell iskolázni a szintjüknek megfelelő állami oktatási intézménybe, amennyiben van hely.

Az iskolákban azt az elvet képviselik, hogy évről évre nagyobb a terhelés, így mire az érettségiig eljutnak, szépen, tempósan behozzák a – magyar iskolarendszerhez mért – hátrányukat a gyerekek, és tulajdonképpen soha nem görcsölnek vagy szoronganak. A tanárok többnyire nyugodtak, nyitottak, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy anyagilag és emberileg is megbecsülik őket. Sokszor láttam őket tanítás után az iskola mögötti parkban nevetgélni, beszélgetni, proseccózni, vagy csak a padokon napozni.

A poroszosság nyomait már nehéz felfedezni az iskolákban, az órákon önálló munka közben hallgathatják telefonról a zenéjüket, véleményt formálhatnak, azt a tanárral megvitathatják, aki figyel is ezekre, és mivel ebben szocializálódnak, nem klikkesednek, a legjobb barátok is úgy vesznek össze, hogy vitáznak, és így vagy úgy, de megoldják a problémáikat.

A lényeg, hogy nem gyűlölködni kell, hanem megtanulni kiállni a véleményedért, és az érveidet logikusan felépíteni.

Végül is a jövő ezeknek a gyerekeknek a kezében van, viszonylag fontos, hogy a nyitottság, a vitakészség és a gondolkodás jellemezze őket minden helyzetben.

Mivel az számít osztráknak, akinek a nagyszülei is Ausztriában születtek, az osztályok 90 százaléka nem osztrák, így soha senki nem kapja fel a fejét a másságon – az elfogadás alapvető. A multikulti egyszerre szép és nehéz dolog, de ha már az oviban elkezdődik, akkor mi sem lesz természetesebb ennél.

Elfogadás: „meleg helyzet”

A melegek, leszbikusok, transzneműek, biszexuálisok szempontjából Bécs majdnem olyan, mint Pest. Ott is politikai kérdést csinálnak a helyzetükből, de ez az egyetlen közös pont, amit említhetek. 250 kilométerre tőlünk, a belvárosi jelzőlámpák nagy részén meleg, leszbikus párok kézen fogva kelnek át a zebrán, és ez a valóságban is így van, anélkül, hogy bárki egy pillanatig is megnézné, megszólná őket. Néhány éve egy nagy hírű kávéházból kitessékeltek egy csókolózó leszbikus párt. Másnap óriási tüntetés volt a kávéház előtt. A tulajdonosok azt sem tudták, miként kérjenek elnézést, hogy a közvélemény megnyugodjon végre, és ne űzzék el az addigi vendégeiket.

A villamosok 2001 óta hirdetik a Vienna Pride-ot és a másság elfogadását. Egy adott időszakra támogatóként egy-egy villamosvonalat is meg lehet venni „keresztszülőként”, illetve „örökbe fogadni” a szivárványos zászlóval közlekedő járműveket. Általában politikusok, kerületi polgármesterek, városházi elöljárók teszik ezt meg, de előfordul, hogy egy híres orvos vagy ügyvédi iroda fejezi ki így a támogatását.

1993 óta pedig minden évben a báli szezonban, a gyönyörű Városháza (Rathaus) ad helyet Európa legnagyobb jótékonysági estjének, a Life Ballnak, melyet a HIV-fertőzöttekért és az AIDS-betegekért rendeznek, és amin nem kisebb hírességek jelentek már meg, mint Elton John, Roseanne Barr, Catherine Deneuve, Liza Minnelli, Sharon Stone, Dita Von Teese, Anastacia, Heidi Klum, Naomi Campbell, Bill Clinton – és még sorolhatnám, de minek?

A lényeget így is látjuk: a bécsiek nem a múltba révedve akarnak élni, hanem előre mennek, és pénzt, időt nem kímélve tesznek azért, hogy mindenki egyenrangú lehessen.

Legalábbis náluk.

Egyenrangúság: ha öreg vagy, élj méltósággal és boldogan!

Az első dolog, ami szemet szúr Bécsben, az, ahogyan a nyugdíjasok élnek, élhetnek. Számomra az volt az egyik leginkább szívmelengető érzés, ahogyan az idősek kávéházakban ülnek, kártyáznak, nevetgélnek, beszélgetnek, piacoznak, sétálnak a parkokban, az erdőkben, gurulós járókerettel, mosolyogva korzóznak a kutyáikkal, vagy éppen nercbundában színházba metróznak, a télből egy-két hónapot úgynevezett kúrán (a biztosító által fizetett wellness- és gyógyszállóban) töltenek, vagy ugyanezt az időt valamilyen melegebb országban pihenik végig.

Ha ledolgoztál egy országért egy fél életet, akkor megérdemled, hogy a tiszteletét úgy fejezze ki, hogy nem veszi el a méltóságodat, ha már úgyis minden reggel fáj valamid…

Ha anyukám most megkérdezné, mi akarok lenni, ha „nagyobb” leszek, akkor a válaszom az lenne, hogy bécsi nyugdíjas.

De a legjobban azt szeretném, ha ő lehetne az…

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/VitalyEdush

A további képek a szerző tulajdonában vannak