–

Drága barátnőim!

Mielőtt a jól megérdemelt szarcunamit a nyakatokba zúdítanám, először is szeretném megköszönni a támogatásotokat.

Két évvel ezelőtt, amikor hirtelen felindulásból véget ért a házasságom, rettenetesen sokat jelentett, hogy végig ott voltatok mellettem. Valószínűleg nem tudtam volna így megbirkózni a nehézségekkel, a magánnyal, az árulással, hogy a férjemnek viszonya van mással, amibe aztán bele is sodródott annyira, hogy elhagyjon. Nélkületek, ezzel én is pontosan tisztában vagyok, nem lettem volna képes ilyen hamar, magabiztosan talpra állni és új életet kezdeni, kibontakoztatva azt a határozott és ízig-vérig nőt, akit olyan sokáig el kellett fojtani magamban az aranykalitkában gubbasztva. Szóval, csajok, nagyon köszönöm a támogatást.

Amikor szükségem volt rá, mocskosul jól jött.

Részben nektek is hála, mostanra tökéletesen jól vagyok. Sőt! Majd ki csattanok. Végre nem lelki roncsként, önbizalom- és szeretethiányos nőként vetem bele magam a randizásba. Hanem újra elkezdtem élvezni az életet… no meg a férfiakat, mit tagadjam. Még egyszer: nagyon köszönöm. Az eddigieket.

De úgy tűnik, ti annyira belejöttetek a az életem felletti óvó helikopterezésbe, a mindennapjaim szétcincálásába és a tanácsadásba, hogy már képtelenek vagytok leálllni.

Össze ne tévesszük itt a nagy vigasztalásban a kért, igényelt tanácsot – amivel oly sokáig jó szolgáltatot tettetek nekem – a kéretlen, fensőbbséges beleugatással, amit az utóbbi időben toltok. Elhiszem, irtó kényelmes és kellemes a magatok biztos közegéből, a kiegyensúlyozott élet trónusából, a meleg családi fészekből, szerető férjetek és aranyos, sikeres gyerekeitek mellől osztani az észt; megmondani, kivel kezdjek, mikor és hogyan. Megtervezni, milyen lenne a számomra tökéletes férfi, mintha egy valóságshow szereplője lennék, majd ha nem egy épp olyannal mutatkozom, a hátam mögött összesúgni, hogy már megint milyen lehetetlen alakkal adtam össze magam, pedig ti megmondtátok, milyen is lenne az ideális jelölt. Hát miért nem figyelek?!

Csakhogy a világ nem egy Otto-katalógus, ahol az ember kiválasztja, és házhoz hozatja a tökéletes holmit.

Mutogattok a férjeitekre, hogy ha nektek sikerült ilyen remekbe szabott társra szert tenni, akkor nekem is menni fog. Csak akarni kell. De több dolgot figyelmen kívül hagytok. Először: én is voltam házas. Sokáig. Hogy végül mégsem lett belőle holtomiglan-holtodiglan, az nem azért van, mert rosszul csináltam. A helyetekben csak óvatosan dobálnám a köveket – az ember mindig csak akkor ébred rá, milyen sérülékeny üvegházban lakott eddig, amikor hatalmas csörömpöléssel rá nem zúdul az egész. Amikor már rég késő. Tegyétek csak le nyugodtan ítéleteitek kemény köveit, és figyeljetek.

Figyeljetek és lássatok. Lépjetek pár hosszú percre az én cipőmbe. Mozgassátok meg benne a lábatokat, érezzétek, mennyire kényelmes. Aztán nézzetek onnan körül. Biztos, hogy kizárólag úgy lehet élni, ahogy ti teszitek? Biztos, hogy az egyetlen üdvözítő út egy középkorú nő számára, ha azt megosztja (a gyerekei mellett) egy férfival? Ha támaszként maga mellé vesz egy újabb embert, ha már az előző oly gyáván kifarolt? Tényleg csak akkor nyer értelmet az élete, ha nem egyedülállóként verekszi végig magát a mindennapokon? Valóban az lenne a cél, hogy két évtized házasság és két év szingli élet után lehorgonyozzon valaki mellett? Ugyan már!

Mégis mikor lettetek ilyen csőlátású matrónák, akik avíttabb nézeteket vallanak, mint saját anyáink, akik távolról sem laza moráljukról voltak híresek? Hát elfelejtettétek, milyen iszonyatosan bosszantó volt, amikor a buszon beszólogattak a gyerekeitek nevelésére az olyan mindent tudó, tótumfaktum öregasszonyok, akiknek már az unokái is felnőttek? Vagy hogy mennyire idegesítő volt anyátok folyamatos aggodalma a húszas éveitek közepén, aki egyre azon rettegett, hogy nem fogjátok megtalálni azt a „jó házból való úrifiút”, aki beköti a fejeteket? Azt az életszakaszt azonban kár az én mostanimmal összetéveszteni. Az én fejemet hál 'istennek nem kell bekötni újra. Az én jó házból való úrifiúm lepattant ugyan, de mivel férjnél már voltam és gyerekeket is szültem, ezeket a tételeket nyugodtan kihúzhatom a bakancslistámról.

Nem kell egymás mellé állítva méricskélni az életünket. A kalandjainkat. A szexuális életünket. És nem kell addig csesztetnetek, amíg az enyém újra olyan nem lesz, mint a ti kényelmes, biztonságot sugárzó életetek, amit olyan alaposan ismertek. Mert ez már soha többé nem lesz olyan. De amíg engem nem zavar, titeket vajon miért?

Hadd adjak én is egy tanácsot kéretlenül: ne adjatok tanácsot kéretlenül.

És akkor talán továbbra is maradhatunk barátok, annak ellenére is, hogy ennyire más irányt vett az életünk. Drukkolok, hogy ez a más irány így is maradjon. Hogy megőrizhessétek a biztonságos fészekmeleget. Csak azt kérem, hogy a fensőbbséges csőlátást engedjétek el.

Rácz Sára

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ Stokkete