Ismertem egy házaspárt, akik 13 éves koromban pótszülőként álltak mellettem egy kéthetes németországi nyaralás alatt. Jenő, a férj, anyukám kollégája és atyai jó barátja volt, nagydarab, bumfordi, szemüveges mackót képzeljetek, nekem öregnek tűnt, de ma már inkább erős középkorúnak mondanám: nem volt még akkor hatvan, az fix. Származása okán kitűnően beszélt németül, és egy berlini rokonlátogatás alkalmával kitalálta, hogy nyelvgyakorlás gyanánt a feleségével elvisznek magukkal engem is.

Nem született gyerekük, pedig állítólag nagyon vágytak rá, és Ila néni, a feleség sokszor emlegette a számtalan tortúrát, aminek alávetette magát, hogy összejöjjön a baba. De nem jött össze.

Hogy miként verte őt a sors ezen felül is, az szintén kedves témája volt.

Volt egy csomó kellemetlen allergiája például. A vízhólyagot meg kifejezetten az ő életének megkeserítésére találta fel az úristen. Nem létezett olyan cipő, ami ne törte volna fel a sarkát, illetve de, az Unter den Linden környékén vett egyszer egy tökéletes mokaszint, úgy száz évvel azelőtt, de az áruház neve és pontos címe persze nem ugrott be neki, úgyhogy hiába korzóztunk órákon át a sugárúton berlini nyaralásunk első napján, Ila néni csak lesántult, úgy kellett hazatámogatni.

Ezután óvatosabb volt, a szobában ücsörgött, míg mi csavarogtunk, nehogy megint lesérüljön. És a vízhólyagos sztori pedig csak a nyitány volt.

A hármasban töltött vakáció során rá kellett döbbennem, hogy szövőgyári munkásasszony-amazon nagyanyám jelmondata, miszerint „nem vagyunk mi olyan göthös fajták”, mégsem igaz úgy általában a nőkre, annak ellenére, hogy az összes rokonomra igen.

Ila néni ugyanis kifejezetten göthös fajta volt.

Az evéssel például gondjai voltak. A férje úgy tukmálta belé az ételt falatonként, mint más a finnyás gyerekébe. Ha étteremben ettek, kétfélét rendeltek, és Ila azt kapta, amelyik jobban tetszett neki, amikor kihozták. Naponta mérlegre állt, nehogy alámenjen a kritikus tömegnek, ami gondolom, úgy negyven kiló körül lehetett. Ha lefogyott, Jenő bácsi ebédidőben hazaugrott a munkahelyéről, vitte az elemózsiát, felügyelte az étkezést.

Szüntelenül aggódott érte.

A nyár sem volt soha egyszerű, lásd: vízhólyag és társai, de a tél mindig katasztrofálisan alakult. Ila csak azért gyógyult fel a tüdőgyulladásokból, hogy utána ágynak essen az arcürege vagy valamilyen altesti fertőzés miatt. Ha időlegesen jobban lett, egy herpeszt akkor is növesztett mementó gyanánt, hogy emlékeztesse őket, ne bízzák el magukat, bármikor baj lehet ismét, Ilát óvni kell a széltől is.

Mondanom sem kell, az örökké nyavalyás asszony bőven túlélte a férjét, aki amúgy sosem volt beteg, csak akkor, egyszer, a kilencvenes évek elején, és bele is halt rögtön.

A halálos ágyán megkérte anyukámat, vigyázzon helyette az Ilára. Az asszony akkor még csak hatvan körül volt. Soha többé nem volt beteg a férje halála után.

Anyukám az ígéretéhez híven mégis hetente látogatta, vitte neki a lefagyasztható-felmelegíthető ebédeket, a kenyeret, a lekvárt, a gyümölcsöt, a süteményt, ugyanis a lakásból Ila nemigen tette ki többé a lábát, néha leosont cigarettáért a trafikba, nagyjából ennyi volt a séta.

17 éven át ült a férje kedvenc foteljében, ujján a férje beszűkített karikagyűrűjével a sajátja alatt, és siratta magát, aki árván maradt ezen a rémes helyen, mármint a világon. 

A jóistenre baromi dühös volt, nála jobban csak a saját anyját utálta. Mert – amennyire ki tudtam bogozni a sztorit – rosszul bánt vele gyerekkorában. Az apja imádta, dédelgette, sokat játszott vele, és gyönyörű lehetett volna minden, ha nincs ott zavaró körülményként a mutter, aki időnként, a férje háta mögött jól felpofozta Ilácskát a miheztartás végett, és ezzel letudva érezte anyai kötelességét, legalábbis Ila néni így mesélte.

A családi pokolból a menekülést Jenő jelentette, meg a házasság. Amelyben Ila hátradőlhetett végre, mint egy nagy kád habos, forró vízben – Jenő még meg is fürdette, gondolom – és attól a perctől kezdve, hogy asszony lett, végre megkapta, amire hiába várt addig: gyermek lehetett egy őt örökké óvó férfi karjaiban, és nem kellett rajta osztozni senkivel.

És most jön az elképesztő, de voltaképpen logikus fordulat a történetben: Ila megözvegyült anyját még viszonylag fiatal házasként magukhoz vették. Hogy aztán hosszú éveken át harcoljanak ismét – Ila immár Jenővel az oldalán, erős testőrségben, igaz, örökké betegen, aminek viszont megvolt az az előnye, hogy nem kellett felnőni, ápolták, ajnározták, aggódtak érte. Végre megélte, hogy az imádott férfi száz százalékig az ő oldalán áll, és nemcsak védelmezi, de a tenyerén hordozza, ki is szolgálja. Ez olyannyira így volt, hogy a házimunka is jobbára Jenőre maradt, Ilának a porszívózástól például „beállt a dereka”, mosogatni meg az ekcéma miatt nem bírt.

Hogy Jenőnek mi volt ebben az egészben a buli? Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Vele keveset beszélgettem, és nem is volt az a lelkizős fajta – Ilával ellentétben. Mindig dolga volt. Aztán meghalt.    

És igen, úgy alakult minden, ahogy sejtitek: Jenőt az öregasszony is túlélte, nemcsak a lánya. Az utolsó években a két nő már egyáltalán nem beszélt egymással, nézték a német adókat, ki-ki a saját hálószobájában ücsörgött, vagy kísértetként bolyongtak a lakásban. Ila tizenhét évvel később halt meg, mint Jenő, röviddel az anyja után. Fura konklúzió, hogy bár egész életében mást szajkózott, úgy tűnik, mégiscsak a hetven éven át gyűlölt szülőanyja volt az, aki nélkül nem tudott élni ezen a világon.  

     Kurucz Adrienn

A fotó illusztráció, forrás: flickr