Pontosan emlékszem, pedig húsz évvel ezelőtt történt, hogy milyen fejet vágott az akkori pasim, amikor benyitottunk a lakásba, amit én kutattam ki valami homályos forrásból, mint közös életünk szerelmi fészke, egyben önálló, felnőtt életünk első lépése és bérleménye. Az arcán határozottan felsejlett a mély megrökönyödés, a kétely, de azért a biztonság kedvéért egy halvány mosoly is ott bujkált a szája szögletében, hogy majd felszabadultan tudjon kacagni, amikor rácsapok a hátára, hogy csak vicc volt az egész. Utólag persze értem, mi volt a problémája.

A 25 négyzetméteres lakásnak egyetlen szobája volt, plusz egy háló-galéria a konyha felett. Cserébe viszont olyan sötét volt, mint a vakondok fenekében, a málló tapétája mintha az előző lakók tragikus sorsát szívta volna be szivacsként. A szomszédból kelkáposztafőzelék-szagú családi vitát közvetített a papundekli fal, a vécé a gangon volt, a ház előtt pedig rendőrségi kamera – ami nyilván nem csak úgy, véletlenül, egy EU-s pályázat mókás resztlijeként került oda. Akkoriban nem értettem a csávóm ellenkezését. Hol itt a probléma? Lakást kerestünk, ez pedig egy lakás volt. Az én szememben tökéletesen fedte egymást az egyszerűen megfogalmazott igényem a még egyszerűbb kínálattal.

Azóta persze sokat komolyodtam, értem, tapasztaltam is ezt-azt, így már pontosan tudom, milyen fontos, hogy az ember megfogalmazza magának a nagyobb beruházások, fontosabb lépések, sorsdöntő elköteleződések előtt, hogy pontosan mire is vágyik. Mi az, amit az adott dologtól szeretne, mit vár el, hol hajlandó kompromisszumot kötni, mi az, amiről adott esetben le tud mondani, és cserébe mit tud felajánlani?

Ezért lep meg minduntalan, amikor olyan felnőttekkel találkozom, akik lehet, hogy lakást már okosan és megfontoltan néznek maguknak, de a párválasztásban még mindig olyan vakon és céltalanul keresgélnek, mint a Balaton-parti filléres játékautomatában Pistike a nagymamától kunyerált százforintosával.

„Aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak minden szél rossz” – írtam a múltkor egy 48 éves pszichiáternek cseten, aki a kérdésemre, hogy kit, mit keres a Tinderen, azt felelte: azt nem tudja, de ha majd meglátja, biztosan fel fogja ismerni. Szerintem meg ha közel fél évszázad alatt nem ismerte fel, akkor lehet, hogy mégiscsak érdemes lenne a másik végéről megfogni a dolgot, és először is átgondolni a saját igényeit. Hasonló élményem volt egy 52 éves, diplomás, vezető beosztású fickóval is, akiről a beszélgetésünk során kiderült, eddig nagyjából csak kinézet alapján választott magának barátnőt… Egyedül is volt, mint az ujjam. Most irigykedve nézi az egyik haverját, aki esténként leül a feleségével a meleg vacsora meg egy pohár bor mellé. „Hogy azok milyen jól elbeszélgetnek!” – sóhajtotta. Neki még sohasem volt ilyen jellegű kapcsolata – tette hozzá, és nagyon elcsodálkozott, amikor azt mondtam, hogy nekem meg csak ilyenek voltak.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez a két úr volt az összes vak tyúk, illetve kakas, akit elém sodort a szél! De nem.

Pár évvel ezelőtt, amikor épp frissen végzett coach-ként igyekeztem szebb hellyé tenni a világot, felkeresett egy harmincpluszos lány, aki az évek óta tartó szingliségének szeretett volna véget vetni. Fel is tettem neki az egyik alapkérdést: mi a célja ezekkel a tematikus ülésekkel? Hogy megtalálja élete szerelmét – jött a frappáns válasz. Rendben, és ő kiféle, miféle? Milyennek képzeled el? – firtattam, de a lány csak pislogott rám döbbenten, mint egy levelibéka, akire véletlenül rápisiltek. Aztán kibökte, hogy ezen ő még soha a büdös életben nem gondolkodott. Így alakult, hogy leültettem egy csomag cédula társaságában a fotelbe, és megkértem, tekintsen úgy a pasi pozíciójára, mint egy megüresedett állásra.

Ha ő lenne a HR-ese a cégének (azaz a saját életének), milyennek képzelné el az ideális jelentkezőt? Az első öt perc, mi tagadás, elég nyögvenyelősen alakult.

Aztán némi noszogatással kombinált kérdezgetés után elkezdtek gyűlni a cédulák a lány ölében, aki a végére úgy belejött, mintha mindig is pontosan tudta volna, mit akar, mire vágyik. Búcsúzóul azt kapta házi feladatnak, hogy nézegesse, emésztgesse az általa összeállított „kívánságlistát”. A történet vége egyébként abszolút hollywoodi filmbe illőre sikerült: egy héttel később, amikor újra találkoztunk, lelkendezve mesélte, hogy otthon újra és újra elővette, rendezgette a cetliket, és egyszer csak rájött, azokon pontosan a régi-régi pasija van, akivel évekig járt. Nem is tudja megmondani, végül miért szakított vele.

Egyszóval a pártalálás is kicsit olyan, mint a lakáskeresés. Mielőtt nekivágsz, érdemes leülni egy kockás füzettel, és átgondolni, mit is szeretnél pontosan. Ahogy azt is, hogy cserébe mit tudsz nyújtani. Mert persze lehet álmodozni rózsadombi luxus penthouse-ról Ryan Goslinggal a kanapén… és aztán megszerezni a kedves kis óbudai garzont a köpcös, de szórakoztató fotós fiúval. Például.

 

Fiala Borcsa