A multikulturalizmus ideológiáját rengeteg kritika éri, sok helyen ezt a szót politikai céllal egybemosták nagyon sok negatívummal, és multikultira hivatkozva riogatnak nemzethalállal. Vannak helyek, például Kanada, ahol a bevándorlás- és integrációs politikának, valamint a társadalom nyitottságának köszönhetően mégis nagyon jó a helyzet. Az érzéseim pontos megfogalmazásához maradjunk abban, hogy imádom látni, megélni a kultúrák találkozását, a sokszínű, multikulturális közeget.

Az elmúlt tizenegy évben Kínában, Szenegálban, az Egyesült Államokban és Boszniában éltem. Washington D.C.-ben a munkatársaim a világ minden tájáról érkeztek, az évek során volt japán, amerikai, kínai felettesem, pekingi alapítványnál együtt küzdöttünk hátrányos sorsú gyerekekért ázsiai fiatalokkal, jó nevű, amerikai egyetemek diákjaival ugyanúgy, mint kínai, vidéki lányokkal, akik sorstársaikon próbáltak segíteni.

A roppant hatékonyan dolgozó távol-keletiek után aztán egy merőben más munkatempót kellett megszoknom négy szenegáli kollegám között.

Talán az örök napfény tette, de a stressz és a rohanás valahogy hiányzott a mindennapjainkból, és ezzel együtt a hatékonyság is. Boszniában, ahol az iskolarendszer etnikailag szegregált, angolórákat tartottam egy muzulmán iskolában, a bosnyák nyelvtanárom horvát volt, a barátnőm szerb, és imádtam a vajdasági magyarok történeteit hallgatni. Mindehhez a férjem családja konzervatív, hithű keresztény Amerika Bibliaövezetéből.

Könnyű volt? Nem. Sokszor frusztrált, hogy félreértettük egymást. Ugyanis időigényes türelemjáték megismerni és megszokni egy másfajta gondolkodásmódot, az országonként eltérő munkakultúrát, másfajta problémamegoldást, és egyáltalán… az élethez való hozzáállást. Először meglepődtem, amikor kínai ismerőseim az ebédszünet felénél előkapták a szemmaszkjukat, és szépen ledőltek az asztal alá bekészített kempingágyra, míg Afrikában kisebb lakodalomba torkolló kollektív lakmározást szerveztek délidőre, de azt is furcsa volt látni, amikor a babaváró-bulin az amerikai lányok az ajándékok felbontása közben bőszen jegyzeteltek, hogy kitől milyen ajándékot kapott a kismama – mint utólag kiderült, a köszönőlevelekhez szükséges információt gyűjtötték össze.

Az egyes társadalmak és kultúrák értékrendszere rányomta a bélyegét a mindennapjainkra, és voltak napok, amikor csak a falakat láttam közöttünk.

Furcsa volt tapasztalni, hogy kínai kollegáim a menedzser gyengeségének titulálták azt, amikor kikérte a véleményüket, néha tűkön ültem a szenegáli munkatársaim nyugis tempóját látván, de a rendkívül gyors és hatékony amerikai munkahelyi közegben nekem kellett összekapnom magam, hogy lépést tartsak a többiekkel.

Érdekes volt? Annál inkább. Ha csak az emlékeim közül hirtelen felbukkanó pillanatképekre gondolok, akkor is igen hosszú a sor. Életre szóló barátságot kötöttem két amerikai és egy török lánnyal, és éjszakába nyúló beszélgetéseink során – a mai napig – mindig kapok valami pluszt, egy kis újat tőlük. Izgalmas volt látni az alapítványi munkám során, hogy a különböző megközelítések, az eltérő kulturális háttérből adódó gondolkodásmód milyen kreatív megoldásokat eredményeztek.

Felejthetetlen élmény marad, amikor Szarajevóban, napnyugtakor a böjt végét jelző ágyúdörgés után együtt vacsoráztunk muzulmán szomszédainkkal.

Ki nem hagynám, hogy valószínűleg katasztrofális kínai tudásommal mosolyhullámokat váltok ki magam körül, családi recepttárunkban pedig helyet kapnak a rakott krumpli mellett a barátaim autentikus receptjei, a közös vacsorák finomságai, a kambodzsai currytől a török humuszon át a bosnyák csevapig.

De a személyes emlékeimen túl még egy pár dolog eszembe jutott a hongkongi nézelődésem során, hogy miért is szeretem a kulturális sokszínűséget:

1. Mert a más, az eltérő érdekes

Azt hiszem, bolgár felmenőim a családi ebédek alkalmával ültethették el bennem az idegen kultúrák iránti érdeklődést. A mai napig fel tudom idézni, amint gyerekként figyeltem a nagypapámat, ahogy az idős bolgár rokonainkkal beszélgetett. Természetesen egy szót sem értettem, és ha hozzám magyarul is beszéltek, az a másik világ, amelyhez nekem nem volt kulcsom, nagyon érdekesnek tűnt. Innen pedig egyenes út vezetett az Ifjúsági Magazin levelezőlistájához, és a Másáktól, a Natasáktól meg az NDK-beli Helgáktól jöttek is hozzám a levelek. Az egykori kislányban megfogalmazódott gondolat, miszerint a másfajta, az ismeretlen érdekes, a mai napig élénken él bennem.

2. Mert a magyarságtudatom csak erősödik egy sokszínű kulturális közegben

Az elmúlt tizenegy évben nemhogy vesztettem volna bármit is nemzeti identitásomból, hanem ennyi náció között csak még inkább tudatosodott az, hogy mit jelent számomra a magyarságom, az anyanyelvem, a gyökereim, a hagyományaim. Az otthoni létből való kiszakadás, a másokkal való találkozás, a kívülállás arra is rámutatott, milyen vagyok én azáltal, hogy máshonnan jövök.

3. Mert jó látni, milyen színes a világ

 Szerintem ezt nem is nagyon kell fejtegetni

4. Mert nagyon jó belebújni egy másfajta perspektívába

Egyszer valaki azt mondta, hogy nyelvet tanulni lehet otthon is, meg lehet fizetni a nyelvtanárt, de azt, amit a más kultúrákkal való találkozás ad, nem lehet megvásárolni: ez pedig a széles látókör. Különböző kultúrájú emberekkel együtt dolgozni és élni, rákényszerít arra, hogy többféle szemszögből lássuk ugyanazt a helyzetet. 

5. És egy hedonista ok: mert iszonyú jókat lehet enni

Úgy tűnik, az én szívemhez a gyomromon át vezet az út. A közös vacsorák, egymás hagyományos ételeinek megismerése nemcsak az ételekről, hanem a hozzá kapcsolódó szokásokról is sokat árulkodik.

Arról az igen élvezetes aknamunkámról nem is beszélve, amellyel ledönteni kívánom azt a világszerte elterjedt tévhitet, hogy a magyar gulyás egy szimpla pörkölt.

Az általunk híresnek tartott gulyásról ugyanis a világ jelentős része így vélekedik.  

Mint olyan sokan itt, a Kárpát-medencében én sem vagyok echte 100 százalékos magyar; anyai ágon bolgár, apai dédnagymamám lengyel katonatiszthez ment férjhez, és nyolcadrésznyi zsidó vér is csörög az ereimben. Úgyhogy, lehet, hogy ezért is éreztem olyan jól magam a sokszínű Hongkongban, ahol a nagyvárosi kavalkádban boszniai barátnőm szavai is eszembe jutottak. Ő a húszas évei elején élte át Szarajevó három és féléves ostromát. A sok szenvedést, az emberi barbárságot, kegyetlenségeket látva azt tanítja a fiainak az etnikailag megosztott Boszniában, hogy soha ne a másik nemzetiségét nézzék, mert az önmagában nem számít.

Valami teljesen más a fontos: az, hogy a Földön csak kétféle ember van: jó szándékú és rossz szándékú.

Ha érdekel, milyen nem az anyanyelveden élni a multikulti életet, olvasd el ezt, ha pedig az érdekel, mi hiányzik Évának Magyarországról, akkor ide kattints!  Ha szívesen olvasnád még szerzőnk egyéb írásait is, mindenképp csekkold a Facebook-oldalát is! 

Trembácz Éva Zsuzsa