aegon-nyugdíj-wmn

Született 1927-ben

Kicsivel nyolc után még sokan a reggelijüket eszik a Budapest melletti Telkiben lévő otthonban. A reggelizés tipikus zajaival és illataival telik meg az étkező melletti hall, ugyanígy van ez ez egy elegáns szállodában, egy óvodában vagy egy öregotthonban is. Kinek-kinek sok évtized szokásainak megfelelően kávé vagy tea, sós vagy édes a reggeli, mindegy, hogy most ki is ül szemben az asztalnál.

Akihez én jöttem, a kilencvenéves Tibor Olga már végzett a reggelivel, a lakrészében vár rám, és amikor kinyitja az ajtót, az olyan, mintha csak egy kedves ismerőshöz jöttem volna vendégségbe.  

Olyan ismerőshöz, aki veszi a fáradságot, és készül rá, mielőtt valaki érkezik hozzá.

Gondosan befésült frizurája, jól szabott, csíkos kosztümkabátja és a makulátlan rend a szobában meglep, és zavarba is ejt, egy olyan élettérbe lépek idegenként, ami egyszerre nappali és hálószoba, valakinek az egész otthona. Olga néni, – ahogyan mindenki hívja – hagyja, hogy nézelődjek és dicsérjem a szép függönyét, a képeket a falon, a rendet, nem szabadkozik, ahogyan szokás, büszke a kis térre, amit láthatóan belakott. Két éve már, hogy, ha sétálni indul, ide jön haza, akkor hagyott maga mögött egy másik földrészt, és egy gyökeresen más életet.

Új élet Torontóban

Annál azért jóval tervezettebben indult útnak ismét Magyarország felé, mint ahogyan elhagyta azt. 1956 decemberében egy szál ruhában, csomagok nélkül lépett ki az egykori Gorkij fasori óvoda ajtaján, ahol egészen addig óvónőként dolgozott; jött érte a férje, megbeszélték már korábban, ha elérkezik a megfelelő pillanat, elindulnak, új életet kezdenek, olyan helyen, ahol szabadok lehetnek. Anglián keresztül vezetett az út egészen Kanadáig, ahol Torontóban indult ez az új élet, pont úgy, ahogy sok más magyarnak, akikkel ott találkoztak. Hálásak voltak, hiszen az ottaniak segítettek mindenben, így lassan mindketten találtak munkát, és egy idő után már ki-ki a maga szakmájában helyezkedhetett el.

Olga néni évtizedekig dolgozott Toronto egyik legjobb óvodájában, munkáltatója a városi önkormányzat volt. Fia született, gyönyörű családi házuk épült, és úgy érzi, élete nagy szerencséje, hogy a férje annyira szerette. Hatvanöt évesen óvodavezetőként ment nyugdíjba, és még sokáig aktív közösségi életet éltek férjével. „Teltek az évek, és észrevettem, hogy a nagyon művelt férjem, mintha egyre kevésbé lenne a régi, ez sem ugrik be neki, arra sem emlékszik. Az lett a vége, hogy kiderült: Alzheimeres. Kilenc évig ápoltam, mielőtt meghalt.” Eladták a házat, Olga néni nem bírt ott maradni, és közben a fia, valamint a honvággyal küzdő magyar menye is úgy döntöttek, hazaköltöznek Magyarországra.

Kis délelőtti zene

Tíz óra van, arra eszmélünk a beszélgetésből, hogy kezdődik az Operavarázs előadása, ideje elindulni, de Olga néni leint. „Én sem szeretek késni sehonnan, de itt nem kell ettől félni. Mire a botokkal, székekkel megérkezik mindenki…” Hívja a liftet, egy emelettel feljebb lesz a program, és miközben beszállunk, velünk együtt két férfit is betolnak a liftbe az ápolók. Olga néni mutatja az utat, és mire odaérünk, már szinte tele a terem.

Aztán elindul az előadás, ma a Varázsfuvola van soron, kivetítőn a Metropolitan előadása. Mire elérkezik az Éj királynőjének nagyáriája Miklósa Erika előadásában, a hallgatóság egy része alszik. Oldalra pillantok, és látom, Olga néninek is csukva a szeme. Ő azonban nem alszik, látom az arcán, koncentrál, kizár mindent, és élvezi a zenét. Mire Sarastro templomában véget ér az ünneplés, a bóbiskolók is magukhoz térnek. Olga néni pedig szalad kifelé, hogy még a kerekesszékek torlódása előtt kijusson a teremből.

Nem várhatsz másokra!

Alig érem utol, fürgén, egyenes derékkal közlekedik a botokkal, segítséggel haladók közt. „Mindennap fél hatkor-hatkor kelek, és negyven perc jógával kezdem a napot, még a férjemmel kezdtünk gyakorolni Kanadában. Délután elmegyek sétálni, akkor is, ha rossz az idő.” Olga nénit nem akadályozza a zuhogó eső sem, ismer mindenkit a faluban a sétaútvonalán. „Amikor megérkeztünk Magyarországra, onnan a repülőtérről egyenesen idehoztak. Meg voltam ijedve, városban laktam, hogyan élek majd itt, egy kis faluban. Azelőtt eljártam kávézni, nézelődni a nyüzsgésbe.”

Olga néni Telkiben is megtalálta a pékséget, ahol kávézhat, és elgyalogol a falu másik végébe, néha buszozik egy megállót.

„Egyedül bolyongok itt már egy éve, és nem sajnálom magam. Mert arra nem várhatsz, hogy mások majd jönnek, és beszélgetnek veled. Neked kell lépéseket tenni.”

Hogy megtalálta a helyét, csodának tűnik, annyi mindent hagyott hátra, olyan sok veszteség érte, mire ide került ennyi idősen. Ha erről kérdezem, csak annyit mond, nehéz volt, és hozzáteszi, „sosem nézek vissza”.

Csak szépen megyek, sétálok

De most egy pillanatra mégis megteszi, a komódon kis dobozka, abból veszi elő, ami az egykori felnőtt, dolgozó, tevékeny életből megmaradt. Mutatja a névtáblát, ami az irodai asztalán állt sok évig, pici papírosok kerülnek elő, rajtuk tollal írt üzenetek, havat lapátoló pálcikafigura. Ő volt egykor Mrs. Olga Tibor, a „Senior Day Care Supervisor”, olyan férjjel, aki esténként kis cetliket gyártott, vicces rajzokkal, kedves üzenetekkel, hogy reggel a felesége vidáman igya a kávéját, mielőtt munkába indul.

Olga néni délután soha nem alszik, a séta a pihenés, ma is megy, megeszi az ebédet, lassan indul is. „Nekem mennem kell, egyedül is, sétálok, mindennap. Közben figyelek, gondolkozom. Mentem egész nyáron, néztem a virágokat, a fákat, a természetet. Most az ősszel is megyek. Az ember látja a körforgást, ami velünk is történik. Én csak szépen megyek, követem az elmúlást.”

Kárpáti Judit

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography