A mai napig tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor végzős hallgatóként az egyetem folyosóján nyugodtan sétálgatva egyszer csak tudatosult bennem, hogy elfelejtettem felvenni egy tantárgyat, amelynek teljesítésére legközelebb egy év múlva lenne lehetőségem. „Jézusom, csúszni fogok!” Nem felkészületlenségből, nem lustaságból, hanem szétszórtságból. Már magam előtt láttam a rokonok kérdő tekintetét, a mindent számontartó idősebb ismerősök spekuláló homlokráncait, és ezzel párhozamosan a saját kétségbeesett, nehezen hihető magyarázkodásaimat. Akárhogyan kerekítettem a jövőbeli egyre kevésbé fiktívnek tűnő rémtörténeteket, érthető módon nem tetszett a szerepem.  

Mivel világéletemben úgy gondolkodtam, hogy a rossz dolgokat igenis jóra lehet fordítani, lehet nyerni a rossz lapokkal is, így arra gondoltam, hogy „lúzerből" inkább a „menő" felé kellene kerekíteni a sors kerekét. Elmegyek ösztöndíjasként külföldre fél évre! De mégis hová? Habár az angol a világnyelv, amit „mindenki beszél”, számomra mégis egy flegmának hangzó nyelv volt, ami egyenlősíthető egy  kötelezővel, amelyet el kell olvasnod, mert ez a minimum, mégsem érdekel senkit, ha már elsajátítottad. Nem maradt más, mint a német nyelv. Berlin! „Egyetem tanultam Berlinben, emiatt kicsit csúsztam, de ez a tudás és tapasztalat semmihez nem fogható, így megérte!” – ez már igen. Ez lesz az én történetem!

A szegedi egyetemnek sajnos nem volt összeköttetése a Berlinivel, így maradt Bécs. Nagyon bátornak éreztem magam, persze indulás előtt megfordult bennem néhány kérdés: „Normális vagy te, hogy német nyelven akarsz vizsgázni egy egyetemen?” „Vajon mennyit kell visszafizetni, ha valami nem sikerül?” „Mit szólnak anyuék és a pletykás szomszédok, ismerősök, rokonok?” „Hogyan fogsz tájékozódni egy más nyelvű országban, amikor a saját városodban is elkeveredsz, és minden ismerősöd az ezekkel járó lehetetlen szituációkon nevet?”

Végül megembereltem magam, és el kellett ismernem, hogy az izgalmas új életem sokkal jobban mozgatott előre, mint a félelmeim visszafelé. Első lépésként (a féltő barátok javaslatára) felraktam otthon egy német nyelvű programot Bécs térképéről, amelyet az odafelé vezető buszúton véletlenül ki is töröltem. „Nem baj, tipikus, annál izgalmasabb lesz minden!” – nyugtáztam magamban. Megérkezve, találtam egy taxist, aki szíve szerint háromszor annyi pénzt kért volna el tőlem egy rövidke útért, mint amit az interneten olvastam. Látja, hogy ki az, aki nem odavalósi. Itt az idő, hogy kiálljak magamért, ha kell, akkor egy másik nyelven! „Jól értettem az összeget, amiért el akar engem vinni? Tudja, én egy másik országból jövök, de tisztában vagyok azzal, hogy mi ennek a pontos értéke itt. Kérem, segítsen kivenni a csomagom a csomagtartóból, mert ennyiért én nem megyek sehová!” – ez volt az első saját tapasztalatom arról, hogy idegenben az ember határozottabb, és jobban megvédi az igazát. Mondanom sem kell, hogy olcsóbban elvitt a helyszínre. Persze egy darabig úgy csinált, mint aki nem ért. „Ügyes trükk” – így reagáltam a színlelt értetlenkedésére. 

Ez a kis eset erőt adott ahhoz, hogy bármilyen helyzetből kimossam magam, és merjek barátkozni.

Később persze voltak nyelvi korlátok. Így mindenkinek tanácsolom, hogyha bulizni megy egy másik országban, és ért mindent a meghívó levélből, egyetlen szó kivételével, akkor ne induljon el ennek kiderítése nélkül, mert később azon kapja  magát, hogy egy osztrák tradicionális ünnepségen tartózkodik sárga cicanadrágban és egy laza felsőben, elegáns emberek között. Igen, megtörtént. Mindenesetre ezek a helyzetek, ha „csak azért is jól érzem magam” gondolattal társulnak, meg tudják triplázni az eddigi ismeretségeket. Itt hangzott el a legszebb bók, amit ebben az országban kaptam: „az én nagypapám magyar volt, rád nézek, és ha ilyen belevalók a magyar emberek, akkor azt hiszem, ez az, ami hiányzik az én életemből” – lépett oda hozzám egy férfi, és meghívott egy sörre.

Később sok, különböző nemzetiségű embert ismertem meg, így örülök, hogy egy-egy mentalitást nem a könyvekből vett információkhoz, hanem saját tapasztalathoz köthetek. Egy mexikói filozófussal laktam együtt, aki mindennap táncolt és zenét hallgatott, nem nagyon stresszelt a hétköznapok apró-cseprő dolgain. Jól tette. Más volt. Új volt. És: igen, tényleg nagyon szőrösek a mexikóiak, de soha nem felejtem el, ahogyan édesapám méregerős paprikáját úgy harapta, mint más az almát. Ott volt még a horvát modell lány, aki fizikából doktorált, az ukrán hegedűs fiú, aki csak borivás után tudott igazán jól játszani, a hollandisztika szakos hippi osztrák lány, aki kis klubokban zenélget, és az örmény fiú, aki mindig akkor kopogott az ajtómon egy tál finom süteménnyel, amikor a leginkább szükség volt egy jó barátra.

Nagyon hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért, és ha belegondolok, hogy mindezt a „szétszórtságomnak” köszönhetem, igazán hálás vagyok érte.

Még egy mondatot ajánlanék a szintén szétszórt sorstársaim figyelmébe: „Ha ez a tulajdonságod kreativitással és pozitivitással társul, akkor sok ajtó nyílik majd meg előtted, és az életed sokkal színesebb lesz, mint bárki másnak.” 

Jaj, majdnem elfelejtettem a „lényeget”: a vizsgák sikerültek!                                                                                                                  

Fazekas Andrea