–

Két témával kapcsolatban is maradt bennem némi mondanivaló az utóbbi időben. Egy még elfért, és a lerágottsága miatt nem is engedtem volna kiszabadulni, de a második úgy látszik nem bír magával, kibuggyant a zsákjából és aljas módon kilökte az elsőt is.

A két téma igazából két nő; Demcsák Zsuzsa és Csősz Bogi. Mindkettővel unalomig öblögettünk már, mindkettővel kapcsolatban olvastunk már pro és kontra érveket dögivel. Csontig, sőt csontszövetig le van már rágva a hús szegényekről. Ami miatt mégis szóba hoztam őket, az az, hogy jól láthatóan megosztja a közvéleményt a téma, amit ez a két jelenség tolt a felszínre: a médiában való szereplés felelősségének témaköre.

Holott a megoldás pofon egyszerű. Legalábbis szerintem.

Először is szeretném leszögezni, hogy én jóval kevésbé vagyok (nem politikai értelemben, hanem a szó klasszikus értelmében) liberális és megértő, mint amilyennek illik és népszerű lenni, és mint amit közületek és közülünk WMN-szerzők közül is sokan képviselnek. Elmondom, miért.

Aki közszereplő, több emberhez eljut, mint az, aki nem. Aki élvezi az ezzel járó kiváltságokat (bizonyos esetben én magam is ezek közé tartozom), annak viselnie kell az ezzel járó negatívumokat is.

Nagyobb nyilvánosság, nagyobb felelősség, sokkal több kiváltság (presztízs, pénz stb.), botlás esetén pedig: nagyobb esés. El lehet menni pénztárosnak, takarítónőnek minimálbérért, és akkor a hibázás kockázata is kisebb, következménye pedig könnyebben viselhető.

Demcsák Zsuzsa

Nem az a baj, ha valaki hibát követ el, hisz melyikünk tévedhetetlen? De ahogy egy orvos sem mondhatja, hogy „jaj, elnézését, fáradt voltam, ezért véletlenül nem a szívét ültettem át, hanem a máját”, úgy egy műsorvezető sem tehet fel óvodásokhoz is méltatlan kérdéseket fáradtságra hivatkozva.

Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy szegény Zsuzsa nem kivételes eset, csupán egy azok közül az inkompetens médiaszemélyiségek közül, akik hosszú combjuk miatt műsorvezetői székbe kerülhettek. Csak róla egy „fáradt“ reggelen lecsúszott az addig rásminkelt szakmaiság álarca, és megláthattuk a valódi arcát. Pech.

Ma alig ül már szakmailag hiteles személy a műsorvezetői székekben, de valószínűleg nincs is rá túl nagy igény, valószínűleg nekünk, nézőknek is fontosabb a csomagolás mint a tartalom, ez meg a mi felelősségünk, de erről majd máskor.

Sajnálom Zsuzsát természetesen, mint embert, de nem sajnálom semmilyen más szempontból, ugyanis a média így működik. El lehet dönteni, hogy az ember beleül-e egy csónakba, amiben régen még Vitray Tamások, Vágó Istvánok, Kepes Andrások, Vámos Miklósok, Friderikusz Sándorok (igen, ő is), vagyis szakmailag hozzáértők eveztek minden erejükkel, vagy nem. Ha valaki úgy dönt, elfoglalja a helyet, melyre nem a szakmaisága, hanem csupán kirakatbaba-szerepe jogosítja fel, akkor bizony nincs más választása, mint a bizakodás. Bizakodhat, hogy a mögötte álló, „fülremondó” műsorkészítői gárda majd evez helyette, és a szeszélyes szél se csavarja ki váratlanul kezéből az evezőlapátot.

Ám ha mégis, ha a lapát kicsavarodik, és borul a csónak, akkor azt kell mondani, hogy igen: eddig élveztem, hogy egy olyan csónakban ültem, ami igazából nem miattam haladt előre a tengeren, most viszont kénytelen vagyok úszni, és remélni, hogy a cápák hagynak belőlem valamicskét, mire a partra vergődöm. Sírásnak, vinnyogásnak nincs helye.

Csősz Boglárka

A Csősz Bogi ügy. Pásztory Dóri írt egy cikket ezzel kapcsolatban, amivel nagyrészt egyetértek. És nemcsak azért, mert szeretem Dórit (bár nyilván ez is számít), hanem, mert igaz, amit leírt. Az, hogy valaki akar-e anyává válni vagy sem, az az ő döntése. Az, hogy mik a motivációi, szintén szigorúan rá tartozik. Az, hogy ezt hogyan fogalmazza meg, főleg hogy ezt a tévénézők szeme láttára, füle hallatára teszi, azonban következményekkel jár.

Bogi szerintem baromságokat mondott. A baromság nem az volt, hogy nem akar gyereket, hanem az, amit az anyasággal kapcsolatban megfogalmazott.

És lehet mentségeket találni, hogy persze, de hát honnan tudná, hogy mit jelent anyának lenni, hiszen sosem élte meg. Vagy, hogy nem is így gondolja, csak ezt írták meg neki a műsorban. És??? Akkor mi a fasz van? Ha nekem megírják, hogy mondjam azt, éjjelente macskákat nyúzok a pincében, majd csecsemővérbe tunkolva megfalatozom a zsigereket, attól még nem mondom ki, hanem elküldöm a szerkesztőt a picsába. Mindenki, akinek van önálló gondolata, szerintem ugyanígy tesz. Ha nincs – és lássuk be, a médiában ez nem feltétel –, akkor viszont le kell vonni a megfelelő következtetést. Például: nagyon sokat fizetnek nekem azért, hogy azt mondjam, amit akarnak. Ezért – mivel erre vagyok berendezkedve, régóta úgy élek, hogy a gondolataimat, az érzéseimet a pénz határozza meg – azt mondom, amit akarnak.  

A média malacperselye

De egy ilyen döntésnek következményei vannak. És gyerekes viselkedésre vall azt feltételezni, hogy valaki minden gondolkodás, minden előrelátás, minden megfontoltság nélkül kivehet pénzt, népszerűséget, tiszteletet, toleranciát a média malacperselyéből anélkül, hogy így vagy úgy bármit is vissza kellene tennie bele.

Aki haszonélvezője a képernyőnek, aki haszonélvezője a bulvárnak, annak két lehetősége van. Vagy megpróbál úgy lavírozni, hogy több legyen a „bevétele“, mint a „kiadása“... vagy bizony fizetnie kell.

Akinek meg esze is van, az csendben fizet, nem csinál neki reklámot.

És van egy harmadik lehetőség is: hogy az ember nem nyúl olyan perselyhez, amihez nincs köze. Ebben az esetben nagy valószínűséggel nem is fognak a kis kezére csapni.

Kormos Anett

Kiemelt kép: Unsplahs/George Dagerotip