– 

Hatalmas érdeklődés övezete Demcsák Zsuzsa bukását. Szinte nem volt olyan médium, mely ne számolt volna be a műsorvezető eltűnéséről, az olvasók, nézők pedig magukból kikelve kommentálták az eseményt – nekem viszont az volt az érzésem, mintha a spanyol inkvizíció egyik autodaféját nézném végig.

Mit szabadkozzam, én is kattintottam, elolvastam az összes cikket. Ismerem Zsuzsát, dolgoztam vele. Nem vagyunk barátok, de előfordult, hogy nem vettem észre, és ő köszönt előre. Nem védeni akarom, és ítélkezni sem akarok felette, hiszen ki vagyok én. Számomra az érdekes az olvasók, nézők reakciója volt. 

Demcsák már régen a földön feküdt, borítékolni lehetett a végkimenetelét, az olvasók pedig ugyanúgy igényelték a celeb haláltusáját, ahogy a tömeg a középkorban a nyilvános kivégzések adta látványosságot, ahol az összecsődült bámészkodók borzongást, sokkot, katarzist, de legfőképp szórakozást kerestek.

Pár nap alatt több mint 750 ezren látták a YouTube-on azt a pár perces beszélgetést, ami Zsuzsa bukásához vezetett. Óriási szám ez, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az ATV más műsorait ugyanezen a videómegosztón hányan nézik meg. A műsorvezető-celebritás bukása mindenkit érdekelt: nem csak a bulvárlapok foglalkoztak vele, vezető hír volt a komoly médiumokban is. Nem véletlen, hiszen senki nem hagyhatta ki, hogy ne hozza le ezt a hírt, amely rekordszámú kattintásokat generált. A netes újságok pedig ebből élnek.

Az olvasók élvezettel falták az információkat és találgatásokat, még ha csak az volt a „bréking”, hogy Demcsák Zsuzsa kedden nem ment be az ATV-be, akkor is alig volt, aki megállta, hogy ne kattintson a hírre.

Demcsák Zsuzsa élete eddig a nyilvánosság előtt zajlott. Ő maga nyilatkozott többször a válása körüli hercehurcáról, mint az ügy áldozata. Beköltözött a nappalinkba, tökéletes alannyá vált arra, hogy rajta pletykálkodási szükségleteinket kielégítsük.

A pletykálkodást ne ítéljük el elsőre, hiszen a jelenség az ember társas lény mivoltából következik, és nagy szerepet játszik a közösségépítésben: előre sejthetők a hallgató reakciói, egyetértően lehet bólogatni, vagy éppen rázni a fejünket, és elítélni mindazt, amit a pletykálkodás alanya tesz vagy képvisel. Csak épp az internet korában ma már nem a kenyérbolt előtt gyűlnek össze az emberek, hogy lekurvázzák azt, aki éppen nem az általuk elfogadott normák szerint éli az életét, hanem leülnek a gépük elé, és kiadják magukból a gőzt. Közben nem a bólogatások repkednek, hanem az elismerő lájkok, de tulajdonképpen ugyanaz megy végbe, mint évtizedekkel ezelőtt egy kisbolt előtt. A különbség, hogy ma a netes kommentelés nem hoz létre valós, fizikailag egy térben tartózkodó csoportot. Erősödik ugyan az összetartozás élménye a kommentelőben, de a pletyka, az ítélkezés nem erősíti azt a csoportkohéziót, mint régen. A kisbolt előtt az asszonyok kapcsolatai a pletyka által ugyanis valóban erősödtek, annak valódi funkciója volt. A virtuális valóságban viszont nagyon ritkán alakulnak ki tényleges barátságok.

Ráadásul az interneten az alany megszégyenülten olvashatja is a róla alkotott a népítéletet – épp úgy, mint a középkori nyilvános kivégzéskor a halálraítélt, akibe a tömeg még egyet utoljára belerúgott.

Az első WMN-es írásom – egy fiktív anyák napi novella – után jómagam is kaptam egy-két olyan személyeskedő megjegyzést, hogy egy életre megtanultam: nem tudok, és nem is akarok frusztrált, rosszindulatú emberekkel mit kezdeni, és megfogadtam egy általam nagyra becsült tévés producer jó tanácsát, hogy egyszerűen nem szabad kommenteket olvasni, még akkor sem, ha van közöttük sok hasznos visszajelzés.

Remélem, Demcsák Zsuzsa most nem olvas kommenteket.

Lehet ugyanis Demcsákot utálni, mert olyan, amilyen, mert celebritás létére hibát hibára halmozott, mert nem volt mögötte egy jó kommunikációs szakember, aki elmondja neki, hogy mit kellene tennie, mit írjon ki a Facebookon a hivatalos oldalára és mit ne. De ha nem utáljuk, akkor is jót tesz a néző, olvasó lelkének látni egy addig ünnepelt sztár bukását.

A fogyasztói társadalom részeként működő néző ugyanis igényli a bukást, és nem az erkölcsi okulás, hanem a zsigeri élvezet miatt.

Élvezettel nézzük, amikor egy sztár megsemmisül, még akkor is, ha ez nem feltétlenül az ő hibájából történt. Amikor Liptai Claudia kisírt szemmel gyászolta a szerelmét a tévében, az adást ugyanúgy százezrek nézték vissza. Úgy kellett az a nézőnek, mint egy falat kenyér. Kívülálló kukkolóként most – a videómegosztóknak hála – pont úgy nézhetjük végig egy ember megsemmisülését, ahogy Rómában egy gladiátor halálát az aréna közönsége. 

A gladiátorok a legnagyobb celebeknek számítottak annak idején, még ha a szabadságuk erősen korlátozott is volt. A haláluk viszont ugyanazt a sokkot, borzongást, katarzist váltotta ki, mint most Demcsák eltűnése a képernyőről. Demcsák holnaptól nem hír, fogunk még látni eltűnő csillagokat, akiken lehet sajnálkozni, vagy akikbe bele lehet rúgni majd csak azért, hogy a saját frusztrációinkat kiéljük, és megbékélve menjünk tovább. Most Demcsák a (S)oros, az „áldozati bárány”, akinek el kell vinnie a világ bűnét. 

Egy dolgot azonban ne felejtsünk el: amikor egy hozzászólásban jól megmondjuk a véleményünket, azzal semmi mást nem teszünk, mint hatalom nélküli, frusztrált lelkünkön könnyítünk, kiengedjük a gőzt. Az eset minden valós körülménye – amely ugyanis lehetővé tenné a megalapozott ítélkezést – rejtve marad előttünk.

És különben is: nincs jogunk ítéletet hozni. Azt hagyjuk a bíróságokra vagy az Istenre. 

Homonnay Gergely

 Fotó: YouTube.com/ATV