-

Én kérem, hogy hagyjuk békén Somló Tamást! És az én kérésem „nyilván” sokkal többet nyom a latban, mint valaki olyannak a kérése, aki valószínűleg nagyon beteg, és aki mindösszesen egy kis nyugalmat, egy kis békességet meg egy kis csendet kért magának erre a nehéz időszakra... Az ő a kérése azonban süket fülekre talált.

Sokat gondolkodtam, írjak-e róla, hogy nem ártok-e ezzel többet, mint amennyit használok. Nyilván azért döntöttem úgy, hogy írok, mert abban reménykedem, hogy nem.

Abban reménykedem, hogy ezzel az írásommal, nem őt, nem az ő nyugalmát zavarom meg, hanem azokét, akik minden jóérzés nélkül semmibe vesznek mindent és mindenkit.

Azokat a bulvárújságírókat szeretném legalább csak egy-két méterrel hátrébb szorítani Somló Tamás ajtajától, akik a „nekem is meg kell élnem valamiből” zászlaja alatt gond nélkül, már-már rutinszerűen dobják le nap mint nap az emberarcukat, akik szemrebbenés nélkül hívogatják őt az otthonában, várakoznak a háza előtt, faggatják ki a kórházi dolgozókat, próbálják őt lefotózni a legelesettebb pillanataiban.

Én nem hiszek a celebeknek. Nem hiszek a hajdúpétersóban gyászoló közszereplőknek, nem hiszek a bulvárlapok hasábjain nagy nyilvánosság előtt siránkozóknak, és nem hiszek a címlapokon szülőkké válóknak sem. Nem feltétlenül a bánatuk, gyászuk vagy éppen örömük mélységét, valódiságát kérdőjelezem meg, inkább az áll távol tőlem, ahogy ők megélik ezeket az érzéseket.

A közszereplő dolga véleményem szerint a köz előtt való szereplés, márpedig a szenvedést, a fájdalmat, ne adj isten gyászt nem lehet, nem szokás, nem illik szerepből tolni.

De feltételezem, hogy inkább a balgák tévútja ez, nem pedig valódi belső üresség, amit alkalomhoz illően öltöztetnek hol feketébe, hol pedig fehérbe.

Somló Tamás véleményem szerint más. Mondom mindezt úgy, hogy nem ismerem őt személyesen. Egyszer láttam egy koncerten, csodálatos élmény volt. De nem találkoztam vele bulvárlapok címoldalán, ahol éppen a legújabb autójával dicsekszik, nem láttam új ruhamárkát piacra dobni, nem láttam nyilatkozni a tévében arról, hogy rendben van-e a házassága, és nem láttam show-műsorokban sárban fürdőzni vagy tojást csapdosni a saját homlokához. Természetesen, ha láttam volna ilyen helyzetekben, ilyen fórumokon, akkor is azt gondolnám:

az a minimum, hogy ha azt kéri: hagyjatok kicsit, akkor hagyjuk egy kicsit.

De így, hogy soha nem volt kölcsönös üzleti kapcsolat közte és a bulvársajtó között, különösen aljas dolognak érzem, hogy ezek a hiénák könnyed szárnycsapásokkal odareppennek, és megpróbálnak kimarni egy cafatot abból a népszerűségből, melyet nem ők hizlaltak fel. Mi több, még az aggódás  ráncait is hajlandók magukra ölteni, miközben szemmel láthatóan nagy ívben szarnak mindenre és mindenkire, szarnak rá, hogy mennyit ártanak a lábatlankodásukkal és a tolakodásukkal.

És akkor még itt vannak a hozzászólók… akik között akadnak olyanok is, akik szerint mindez Somló Tamás hibája is, hiszen ha igazán akarná, akkor nem írnának róla, el tudna tűnni a színről. Elsőre azt mondanám, hogy menjenek az ilyen hígagyúak a picsába. Másodjára is ugyanezt mondanám, de fegyelmezem magam. Úgyhogy másodjára azt mondom, hogy Somló Tamás talán az életéért küzd… és lehet, hogy olyan „nyápic” pali, aki ebben a küzdelemben kimerül, és talán nincs se ereje, se energiája a hiénák elkergetésére.

De természetesen egy súlyos betegségek leküzdésében, popsztárságban és nyom nélküli felszívódásban jártas kommentelő nyilván ezt is mindenkinél sokkal jobban tudja, hogy csapná rá a nagylábujja körmére az ajtót minden nap hatszor.

És ti is, kedves újságírók, akik nem tiszteltek semmit és senkit, akiknek nem számít semmi és senki, meg ti is, kedves fotósok, akik a kamerátok mögé rejtőzve elfelejtettétek, hogy emberség, együttérzés is van a világon, én kérlek titeket, gondolkodjatok el egy percre! Vonjátok le azt a pénzt a havi flekkdíjatokból, amit ezekért a cikkekért és fotókért kaptok. És tegyétek föl a kérdést magatoknak: tényleg ezen múlik a megélhetésetek? Mert ha igen… akkor váltsatok. Most!

Talán még nem késő.

Én nem tudom, mi baja van Somló Tamásnak. Nem tudom, milyen betegség gyötri. De őszintén remélem, hogy meggyógyul. Kívánom neki, hogy gyógyuljon meg. És kérek mindenkit, akinek ez magától nem jutott eszébe, sőt, akinek Somló Tamás kifejezett kérésére se jutott el a tudatáig, hogy takarodjon el a közeléből, és hagyja, hadd vegyen úgy levegőt, ahogy szeretne. Mert ezt kérte. És mert ez a legkevesebb, ami jár neki azok után, amit ő adott, és remélhetőleg még mindannyiunknak adni fog.

Kormos Anett

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Fekist/ Somló Tamás (1947- ) magyar énekes, zenész és dalszerző a Magyar Dal Napján 2009-ben