Van ez a futás nevű hülyeség, ami egy csomó embert beszippantott már. Őszintén szólva, nem értettem őket. Izzadnak, nem kapnak levegőt, nehéz a lábuk, lüktet az agyuk. Utána meg ott az izomláz. Meg a másnap, amikor már a lépcső tetejére is havat képzelünk, és szívünk szerint oxigénmaszkkal indulnánk el a képzeletbeli csúcs megmászására. El kell indulni, haza kell érni, korán kell kelni, későn kell menni... Vannak további zavaró tényezők: úgy, mint bogarak, nap, szél, eső. Van, hogy fizetni is kell is mindezért. Beneveznek a versenyekre, amiket nem nyerhetnek meg. Akkor mi a jó benne? Nem értettem. Egészen múlt vasárnapig.

Akkor ugyanis célba értem, életem első tíz kilométeres versenyén. Háromezerkettőszáznegyvenkilencedikként. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, pedig fájt mindenem, alig kaptam levegőt, és az összes véreremet éreztem a fejemben, ahogy ütemesen pumpálnak. Hirtelen értelmet nyert minden addigi magányos futásom. Újra megkaptam azt a csodálatos érzést, amely azzal jár, hogy az ember eljut valahonnan valahova. A cél teljesítésének mámorító pillanatai. Most jöttem rá, hogy a mámort nem a versenyzőtársakhoz viszonyított helyezés vagy világcsúcs megdöntése adja meg, hanem saját magunk legyőzése. Ugyanakkora katarzis volt ez a háromezervalahányszázadik helyezés, mint a győzelem úszóként. Az pedig különös pikantériája a dolognak, hogy mindez a londoni olimpiai stadionban történt. Ez volt a harmadik olimpiai stadion, amelybe eljutottam eddig. Sydney-ben és Athénban a paralimpia nyitó- és záróünnepélyén sétáltam be a stadionba, Londonban pedig három évvel az olimpia után. Kilenc és fél kilométerrel a lábamban.

Ahogy futottam a történelmi sportlétesítmények között, elképzeltem, milyen lehetett itt sportolónak lenni.

Milyen lehetett, amikor az egész park tele volt nézővel, szurkolóval. Ahogy hömpölygött a sok ember, ahogy élt és vibrált itt minden. Harsogtak a szurkolói rigmusok, lengett a világ összes zászlaja. Ezzel az ábrándozással elvoltam az első öt kilométeren, utána viszont elkezdett fájni, majd a hetedik kilométertől már nagyon kellemetlenül éreztem magam, a kilencediktől pedig jöttek a szokásos kérdések: „Mit keresek én itt? Futás? Normális vagyok? Soha többé egy lépést sem! Fáj, rossz, utálom, legyen már vége!” A tizedik kilométer után viszont elszállt az összes negatív gondolat, és elöntötte az agyamat meg a testemet az endorfin. Vöröslő fejemre kiült az elégedettség összetéveszthetetlen mosolya.

Fél éve vagyunk Londonban, de még nem jártam itt. Egy futótársamtól kaptam a fülest erről a versenyről, és egy percig sem hezitáltam, hogy benevezzek-e. Igazán lenyűgöző volt a szervezés. A rajtszámomat postán kaptam meg, egy héttel a verseny előtt, így semmi más dolgom nem volt, mint feltűzni a nagy napon, odasétálni a „zöld” sávba, ahova besoroltak a várható időeredményem alapján, majd lefutni a tíz kilométert több ezer társammal együtt. Az utolsó 300 métert pedig az olimpia stadion rekortánján tehettem meg, majd amikor átfutottam a célon, felvillant a nevem az óriáskivetítőn. A lelátókat lelkes családtagok, barátok, szurkolók töltötték meg. Itt tényleg mindenki megkapta egy pillanatra azt az élményt, amelyet az olimpikonok, olimpiai bajnokok élhetnek át a célban.

Életem első tíz kilométeres versenye volt, amely a váratlan meleg, (amit az otthoni időjárást követve kissé pofátlanság leírni, mert 30 fok körüli „hőségről” beszélek) és az ismeretlen, viszonylag sok kisebb emelkedővel és lejtővel tűzdelt pálya ellenére is remekül sikerült. Nagyon szerettem volna egy órán belül futni.

Kíváncsi voltam rá: egy másik sportágban is jellemző rám, hogy versenyhelyzetben jobban teljesítek?

Korábban, amikor csak egymagam gyűrtem a kilométereket a Temze parton, 58 és fél perc volt a leggyorsabb futásom ezen a távon, múlt vasárnap viszont 54 perc 36 másodperc alatt megvolt a 10 000 méter. Ehhez persze kellett az is, hogy az utolsó pár száz méteren megláttam az órát, ami éppen akkor váltott 53-ról 54-re. Ez elég volt arra, hogy az utolsó tartalékaimat mozgósítva sprinteljek még egy nagyot.

Plusz erőt adott még a SUHANJ! póló, és az is, hogy magyar futótársakkal oszthattam meg az élményt. Itt hatalmas hagyománya van az adománygyűjtő futásnak, így szinte alig láttam olyan indulót, aki nem valamilyen ügyért futott, és csak egy „üres” mezt viselt. Igaz, hogy az én „ügyemet” a legtöbben nem értették, mégis nagyon büszke voltam végig a nagy „S” betűre a mellkasomon.

A fiúk otthon vártak, ezért nagyon siettem haza, hogy megmutassam Barnabásnak az érmemet. Azt hittem, lenyűgözöm a kis fémdarabbal, de végül a befutócsomagban elhelyezett müzliszelet váltotta ki belőle azt az örömöt, amit belőlem a célvonal átlépése. Igaz, ő gyorsabban tüntette el, mint ahogy én lefutottam az utolsó 200 métert. Pedig igazán siettem.

Reméljük, még sok müzliszelettel örvendeztetem meg a jövőben. Motivációban nincs hiány.

Pásztory Dóri