–

Itt, Hollandiában a gyerekem olyan iskolába jár, ahol nincs fehér inges évnyitó, nem csomagoljuk vadul évkezdés előtt hetekkel a könyveket, ha úgy tetszik, hiányoznak az iskolaév kezdetének ilyetén fizikai rituáléi. Amit szülők és gyerekek sokan –felteszem – baromira utálnak. Engem viszont a mai napig, így ősz elején, egy ismerős, várakozással teli hangulat talál meg. Nekem kellenek az évkezdés rituáléi, hogy átnézzem, végiggondoljam, megtervezzem az év hátralévő részét, figyeljek a belső hangjaimra, milyen heti, napi privát rutinokra lesz szüksége a testemnek-lelkemnek, hogy jól menjen majd az egyre sötétebb hónapokban az iskola által diktált menetrend. Az idén valami nem stimmelt, éreztem magamban a feszültséget, pedig annyi történt csak, hogy nem tudtuk összehozni, ami az utóbbi években olyan jól bevált: hogy egy pár napot egyedül vagy kettesben töltsünk/töltsek, amíg a drága gyermek még egy kicsit a nagyszüleinél van. Csöndben rendezni a soraimat, hagyni kipárologni a nyarat, tervezgetni, még néhány utolsót nyugisan beszélgetni: nem a munkáról, nem a főnökről, tenni-venni a lakásban, előkészíteni az őszi cuccokat, szépen lassan áthangolódni egy másik üzemmódra.

Ezen a rendezgetésen gondolkodom, hogy nekem mit is jelent, miért is fontos az „iskolakezdés”. Honnan, mit hozok a múltamból? Azonkívül, hogy a „szokásos” kislányos pedantéria és beteges vágyakozás a színes, szagos tollak, emeletes tolltartók és más borzasztó izék után.

Mégis adhatott valami mást is az iskola rendje, azok a tárgyak, amelyekkel ennek apropóján körülvettem magam. Ezek csak az enyémeik voltak. Nem volt különösebben nehéz rájönni, hogy az okok között lehetett az a biztonság, ami otthon elementárisan hiányzott, és amit ebben a mikrokörnyezetben magamnak megteremthettem. Itt érvényesülhetett a saját kontrollom a saját életem felett. És bizarr módon, az otthoni káosszal szemben az iskola adott kiszámítható, ezáltal biztonságos kereteket. Mindig én voltam „a rendes gyerek”, akinek szépen voltak a könyvei, füzetei csomagolva, akinek a jegyzeteiből tanultak, akinek a lakásában is hasra esik a légy. Erre a rendre valami ellenállhatatlan, elementáris belső kényszer vezetett és – bár legtöbben csodáltak érte – én mélyen szégyenkeztem miatta. Mert nem tudok „laza”, „vagány” lenni.

Ez egészen addig így ment, amíg egyszer a pasim, akivel akkor már évek óta együtt éltünk, azt nem találta mondani, hogy nekem nem „rendmániám” van, hanem „harmóniára törekszem”.

Ez a mondat – mint egy varázsszó – szabadított fel. Innentől, ahelyett, hogy azzal gyötörtem volna magam, hogy adott pontokon miért nem vagyok lazább vagy épp rendesebb, elkezdtem magam figyelni, „olvasni” a tárgyakkal való viszonyomban és a fizikai környezetemben.

„Rend és rendszer nélkül nem lehet élni. – írja Polcz Alaine. Amit általában köznapi rendetlenségnek hívunk, az sem a rend hiánya, mint inkább kiegészítője, más megjelenési formája. A rend teljes hiánya a káosz, és nem a rendetlenség.” Fantasztikus a nyelv: rend a lelke mindennek! És bármennyire is igyekszik a társadalmi környezet időnként a „rendességet” valami abszolút pozitív dologként értékelni, a „rend” valójában nem egy normatívan pozitív vagy negatív kategória, pláne nem statikus fogalom; nem „eleve” „rendes” vagy „rendetlen” vagyok, hanem valójában mindig más a rendhez való viszonyom. Sokszor jólesik, sőt, kifejezetten inspirál szétesve, dobozok között létezni, de van, amikor meg az alapvető működésemhez az kell, hogy áttekinthető, letisztult legyen a fizikai környezetem. Van úgy, hogyha nem vagyok jól lelkileg, ha belül káosz van, akkor kell, hogy legalább a cuccaim, a lakásom pedáns nyugalmat sugalljon. De van, hogy épp a kupi jelzi: kész, vége, elöntött egy hullám, végképp elvesztettem az irányítást a dolgok menete fölött. Ezen a nyáron példának okáért hihetetlen szabadságot adott minimális mennyiségű tárggyal egy kölcsön autó csomagtartójából élni, minden este máshol aludni. Nem kellettek megtartó rutinok a belső harmóniához. Jó volt összefolyni a környezettel, bármi is jött.

Tiszta udvar, rendes ház

Az emberek nagy többsége átmenetileg vagy életre szólóan küszködik valamilyen rendproblémával (a sajátjával, más emberek rendjével, otthon, munkahelyen, közterületeken és középületekben) – harcol valamilyen rendszabályért, életrendért – írja Polcz Alain Rend és rendetlenség című könyvében. A rend és rendetlenség jellemzően az emberi cselekvésekhez kötődik, az ember és a tárgy közötti viszonyt határozza meg. Pszichés indítékaink következtében a rend-magatartásunk egyik pillanatról a másikra változhat, ahogy a tárgyakhoz való viszonyunk is mindig más és más. A tárgyakhoz és a rendhez való viszonyaink igen bonyolultak, függenek a kora kisgyermekkorunk történéseitől, a személyiségünktől, a szociális- és kulturális környezetünktől, ráadásul mindent az érzelmi állapotaink (is) befolyásolnak. Gondolhatunk a rendhez való viszonyunkra az egzisztenciális pszichológia kérdésein keresztül is: eszerint a rend, a logikus magyarázatok és felismert összefüggések adják meg a biztonság érzését azzal szemben, amit a külvilágban, és amit a lelkünk mélyén, az ösztöneinkben, az érzelmeink világában tapasztalunk, ahol csupa önmagának ellentmondó princípium, csupa irracionalitás mutatkozik meg.

Hogy mit csinálok a tárgyaimmal, miért, hogyan használom őket, legtöbbször nem is tudatos, így azt sem veszem feltétlenül észre, ha szenvedek egy olyan rendtől, amit már kinőttem, amit már nem érzek magaménak, vagy más rendjétől: a feleségem, a munkahelyem, egy ország tőlem idegen rendjétől.

És – bár mert ezek bonyolult összefüggések – engem mégis izgat, hogy én hogyan tudom a saját magam rendjét figyelni, megfejteni, hogyan segíthet ez nekem a végére járni egy feszítő érzésnek, élethelyzetnek. Hogyan leszek már csak attól jobban, ha nem halogatom tovább, hanem fogom, és kidobálok egy csomó cuccot, elköltözöm vagy totál átrendezem a lakást.

Tükröm-tükröm

Biztosan nem független a tárgyak felé való tudatosságom attól,  hogy jó sokat kellett költöznöm életem során. Egész fiatalon kellett felszámolnunk apám váratlan halála után az első otthonunkat, miközben laktam sokat kollégiumokban, ideiglenes terekben, mások lakásaiban, majd teremtettem saját otthont, építettem és bontottam el házat, végül elhagytam első otthonaim országát.

Megéltem és megértettem, hogy mennyire a gyászmunka része, ha a számomra oly sok mindent jelentő tárgyak egytől-egyig haladnak végig a kezeim között. Döntenem kell a sorsukról, meg kell görnyednem a dobozok súlya alatt, szívességet kell kérnem, hogy mások padlásán állomásozzanak, és fizetnem kell érte, ha azt akarom, hogy országhatárokon is átjöjjenek velem egy következő élettérbe.

Meg kellett tanulnom felmérni a fontosságukat, végiggondolni, hogy mit is jelentettek addig az életemben, és elengedni őket, ha már a jelenhez nem kapcsolódtak. Megéltem és megértettem az engem hirtelen körülvevő káosz frusztrációját és nyugtalanságát, mint ahogy azt is, hogy az én életemben ezeknek fontos szerepe van: mindig ezzel jártak a nagy változások, ezen keresztül születtek izgalmas dolgok, új minőségek. Nagyon tetszett Polcz Alain könyvében egyik interjúalanyának részletes önelemzését olvasni, ahogy részletről részletre végignézi – mintegy friss, idegen szemmel – a saját lakását, hogy a különböző terek, a konyha, a háló, a dolgozó, a fürdőszoba vagy a kert hogyan szolgálják – vagy már épp nem jól szolgálják azokat a célokat, ahogyan ők most élnek. Hogyan tartja a ruháit, az idegen szem számára nem láthatható fiókokat, tárolókat, mi fontos, mi nem, miről szeretne inkább nem is tudomást venni – és hogy ezek a tárgyak, terek hogyan tükrözik az épp aktuális lelkiállapotát, valamint a férjével együttes életük változásban levő szakaszát. Barátnőmmel örökzöld témánk, hogy mennyire is kihívás sokszor az „itt és most”- ot megélni. Aztán amikor a sokadik bérelt lakásunkba belépve valaki meglepődött azon, mennyire készre berendezett otthont lát, akkor jöttem rá, hogy bár az az önképem, hogy nehéz a jelenben lennem, a lakásaim mégis azt mutatják, hogy az ideiglenes tereket is úgy rendezem be, hogy abban teljes értékűen azonnal otthon tudjam érezni magam. Még a virágok is meglepően gyorsan alakulnak kerté körülöttem, akár egy pár négyzetméteres teraszon is. És akkor most abba nem is megyek bele, hogy mióta erre tudatosabban figyelek, az együttélés is gördülékenyebb. Sokkal ritkábban kapok agyfaszt attól, ha a pasim meg a gyerekem az enyémtől „némileg” eltérően gondolkodik a „rendről”. Ilyenkor elképzelem, hogy nekik legalább akkora kihívás velem élni...

... akkor rend vagy rendetlenség?

Ma már viszonylag kevés társadalmi elvárás van akörül, hogyan rendezzük be a lakásunkat,  nem elvárás a „tiszta szoba” vagy dohányzóasztal és bárszekrény a lakótelepi „nagyszobában”. Az IKEA-katalógusból úgy legózzuk össze a tereinket, ahogy csak a pénztárcánk és fantáziánk engedi. A felnőtt lét azt jelenti, szabad elszakadnunk a gyerekkorban látott sémáktól, meg lehet kérdőjelezni az előző generációk tudását, lehet élni dobozokból, félig beköltözött lakásban is.

Viszont mélyen hiszem, hogy a fizikai rituálékra szükségünk van, és nem mindegy, milyen a fizikai létezésünk minősége. Mi magunk vagyunk a cselekvéseink, és a tárgyiasult környezetünk pedig sokat elárul arról, hogy vagyunk a bőrünkben, az életünkben.

Nekem ez izgalmas: „olvasni” a saját működésemet. Van egy alapnyelvem – amilyen „vagyok”, de ez dinamikus. A testem, a lakásom, az ismerős tevékenységeim mutatják, hogy ettől mikor hogyan térek el. Látszólag ugyanaz a dolog mikor mit jelent nekem: a napi sportra az igényem, futás, úszás, autóvezetés, főzés, takarítás, rendrakás. Én így tudok a belső egyensúlyomra figyelni – ha úgy tetszik, ezt a legegyszerűbb értenem, hiszen érzem, hogy mi az, amire szükségem van (most például az ebédlőasztal egyik vége helyett végre egy saját íróasztalra), és mik azok a dolgok, amik korlátoznak.

Mester Dóra Djamila

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: [email protected]. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!

A fekete-fehér kép a szerző sajátja.