Az idei év első, igazi szabadságán kezdődött. Igaz, volt már két hét, amit kivettem, de azokat azzal töltöttem, hogy a könyvemet írtam. Most meg hazamentem anyához. A gyógyulásom óta minden évben kell nekünk egy hét, amit együtt töltünk. Nehéz a leszakadás, nálunk ez úgy jött el, hogy volt közte majdnem tizenöt évnyi kitérő. Nekem az életbe, anyámnak meg a boldogságba.

Szóval két évvel az első negatív eredmény után megint érezni kezdtem valami nyomásszerűt a bal csípőmben ugyanazon a helyen. Két napig nem szóltam róla senkinek, mert tudom, mit jelent az, ha azt mondom, megint érzek ott valamit. Két napig cipeltem magamban, és nagyon figyeltem a testemre: feküdtem, alig mozogtam, és hallgatóztam. Szinte lélegzet-visszafojtva lebegtem az ágy felett a legkényelmesebb pózban: háton fekve, sarkig nyitott szemmel, a plafont, a semmit bámulva.

Éjszaka semmi nesz, anyám ütemes szuszogása van csak mellettem, amikor otthon alszom, mindig mellette fekszem le esténként. A nyomás egyre valószerűbb, minden fészkelődésem ellenére. Talán hason fekve kevésbé érzem. Fasza, mert így kezdődött akkor is. A harmadik napon, amikor felkelek, már ki sem megyek a konyhába, hanem az ágyba kérem a reggelit. Napokig így maradok, de emiatt anyámnak is be kell számolnom arról, mi történik velem. Jól elbaszom az egész pihenést, de nem bírom tovább magamban tartani. Anya higgadt marad. „Biztos csak az intenzívebb sport.” „Biztos csak a fesztivál.” „Biztos csak rosszul ültél hazafelé a kocsiban, azért hosszú az út Pestről.”

Biztos csak ez. Biztos csak az. Biztos.

A negyedik napon felhívom Kiát (Dr. Kiarash Bahrehmand, Éva orvosa, aki a rákbetegség során kezelte és azóta is kezeli - a szerk.), aki szintén nyugodt marad, de közben hallottam a zakatoló gondolatait a telefonon keresztül is. Öt nappal későbbre már be is kéri a vizsgálati időpontot. Valaki lemondta, be tudok csúszni este. Ha baj van, minél hamarabb tudjunk róla, ne veszítsünk időt, mondja, majd leteszi. Én egyetértek. Magamban tervet készítek, hogy mi van akkor, ha visszajön. Rohadtul rühellném most a kemót, így, hogy szép hosszú a hajam, sőt, még azon is elgondolkodom, hogy vállalnám-e emiatt. Pedig mennyire fennhangon mondtam annak idején, „de hát a haj visszanő”. A lófaszt. Ezért most én mennyit szenvedtem, és nem akarok megint kopasz lenni. Aki egyszer (vagy többször) kopasz volt a kemó miatt, annak soha többé nem lesz rövid haja, ha megteheti. Aztán sorba veszem a lehetőségeket. Azt kell csinálnom, amit az orvos mond, tök mindegy, hogy mi van. Sorba veszem a lelkemet is, mi történt velem az elmúlt időszakban, ami annyira mélyre taszított, hogy ismét elindult bennem a rossz folyamat. Vizsgálom magam, jobban és alaposabban, mint egy mikroszkóp, jobban tudom ilyenkor az összes sejtem, mint bármilyen más mikroszkopikus műszer, jobban, mintha kifordítanám, és úgy nézném.

A lehetőségek adottak, gyakorlatom is van, tudom a protokollt, nem ismeretlen semmi ebben a rendszerben, megint érzem a kemó ízét a számban, és az orromban a sugártól megégetett bőr fekete szaga kúszik fel. (Venni kell majd rá aloe gélt, el ne felejtsük.) Hányszor leírtam vadidegeneknek, mit tehetnek magukért, akik megbetegedtek. Most sorba veszem újra magamnak is. Begyakoroltam ezt is.

Aztán eljön a vizsgálat előtti nap, és én nem alszom semmit. A halálra gondolok, a temetésemre (amire még meg kell írnom a beszédet, meg ki kell választani a ruhát, meg a zenét.) Most egy fokkal idegesebb vagyok, mint anno, amikor ezeket – még betegen – eredetileg megterveztem. A picsába már, hogy harmadszorra is neki kell menni. Mikor élhetnék is.

Másnap Novák visz be a Kékgolyóba. Ő is ideges, de nem mondja. Rutinból csinál mindent, rutinból játssza el, hogy full nyugodt. A Kékgolyó körül valóságos iparág épült a betegekre. Deutérium-csökkentett víz bolt, paróka shop, Avemar bemutatóterem, ezekből kettőre pénzt kiadni olyan, mintha az ablakon dobálná ki az ember. Tudom, mert kibasztunk mi is rájuk épp eleget. Hangosan szidom a Nováknak őket, aki lenyugtat, hogy valakinek biztos használnak. Ja, biztos, legfőképpen azoknak, akik súlyos tízezreket kérnek el ezekért.

Másfél órával korábban érkeztünk. Az MRI és a CT a kápolna mellett van a belső udvaron. Sorszámot húzunk, majd kiülünk az épület előtti padra, pont a kápolna mellé. Kérdezem, minek ide ez a templom. Novák szerint azoknak kell, akik még elhiszik, hogy Istent ott kell keresni, és egy oltár előtt térdepelve segít csak rajtuk. Ebbe belenyugszom.

Nem hihet mindenki ugyanúgy.

Odakint egyre hűvösebb lesz, a nyár egyik utolsó napja van. 230-as a számom, de a 229-es után a 228 jön. Novák emiatt begurul, de megnyugtatom, hogy itt más a szokás, ha jön valaki, aki rossz állapotban van, azt előre engedik. Aztán behívnak. Le kell vetkőzni bugyira. Odabent egy kedves fiatal lány ad egy kórházi hálóinget, amiből az egész hátsó felem kilóg. Sose értettem, hogy tudják ezt a betegek bekötözni. Én se tudom. Csupasz seggel kimegyek az ajtóval elzárt előtérbe, ahol le kell ülnöm egy kopott, fehér kórházi székre. Odabent van egy másik nő is, ő figyeli a pácienseket a csőben, hogy nem mozognak-e. A sarokban van egy kerekesszék, amire narancsszínű betűkkel fel van festve, hogy MRI. Előttem egy kórházi ágy, mellé pedig mindenféle gyógyszerrel, fecskendővel és gézzel ellátott elsősegélyes kocsi van gurítva. Az ágy fém lábáról néhol le van pattogva a festék. A linóleum széle felpöndörödik a fal mellett. Bejön egy férfi, akinek az van a kabáthátára írva, hogy radioterápia, és az o betűből egy napocska van formázva. Ez aranyos – gondolom magamban. A sugár és a napocska biztos nagy spanban vannak. 

Aztán beadják a nyugtató szurit, majd bekísérnek a szobába, ahova a gépet helyezték el, felfektetnek az ágyra, leszíjaznak, betakarnak, rám adják a fülhallgatót, és a kezembe adják a pumpát, amit akkor kell megnyomnom, ha valami gáz van. Majd elindítják az asztalt, ami automatikusan csúszik befelé. Behunyom a szemem, már nem akarom látni mennyire közel van a gép teteje. Elképzelem, hogy máshol vagyok, hogy most nem ez történik, és közben tudom, hogy nem szabad megmoccannom, mert akkor nem lesz pontos a felvétel, emiatt akaratlanul is mocorogni kezd a testem, és én erősen koncentrálok, hogy leálljon. Alig merek levegőt venni, ezért fulladni kezdek. Mindig úgy érzem, hogy idebent a csőben megfulladok. Majd jön a rémes hang. A tesóm hasonló elektronikus zenei koncertekre jár, ahol ezt nyomják. Csak nekem nem kell fizetnem érte. Megkapom állami támogatásból.

Majd jön a kontrasztanyag, amitől az egész ölem forró lesz, de nem úgy, mintha elélveznék, hanem inkább, mint egy jóleső bepisilésnél, amit nem akartál. Majd húsz perc telik el fuldoklással, erős másragondolással. És vége. 

Kiveszik a kanült. Kijövök. Novák azt mondta, nem is kellett sokat várni. Hazamegyünk. Odakint már éjszaka van. Néma, és se hideg, se meleg éjszaka. Csak a vizsgálóban volt jégverem. 

Eltelik egy nap. Kia nem telefonál. Egy SMS-t küld, hogy mindennap megnézi az eredményt, megígéri. 

Eltelik még egy nap. Én már azt is feleslegesnek érzem, hogy dolgozni menjek, mert minek, ha úgyis meghalok.

Aztán hív Kia. A szívem kiesik, és elgurul az utcán, majdnem beleesik a csatornába.

Azt kérdi, akkor mit fogok csinálni, ha azt mondja, nincs semmi daganat?

Mondom, úristen, megpuszillak.

Akkor jöhet is az a puszi, és ne ijesztgessem többet. Egy kő esett le a szívéről.

Megint.

Szentesi Éva