-

Egy rövid, hárombetűs szó, mégis mindent megváltoztat. Összetör. Sírva kiabálsz: miért kell megtörténnie megint? Aztán felállsz, és harcolsz. Harcolsz, mert most nem te számítasz. Megtanulsz „láthatatlanul" sírni, mert az, akiért harcolsz, nem láthatja, milyen gyenge vagy. Csinálod, éjjel nem alszol, hallgatod, ahogy lélegzik, lesed minden mozdulatát. Elolvasol pár nap alatt több száz könyvnyi anyagot, lemondasz minden tervet, utat, megveszel mindent, ami segíthet.

Hirtelen orvos leszel, nővér, nem riadsz meg semmitől, mindennap harcolsz egy kicsit a hallálal, és mindennap, ami jól telik, egy kicsi győzelem a halál felett. Ezen a napon te győztél.

És készítesz száz fotót, százszor meg százszor beszívod magadba a bőre illatát, kétségbeesve próbálod bepótolni az elfecsérelt időt, amit lehet, hogy soha nem kapsz vissza. Amíg minden rendben van, azt hiszed, tiéd a végtelen, annyi időd van, amennyit csak akarsz, halogatsz mindent, mert hiszen „lesz még lehetőség rá". Aztán attól kezdve, hogy az orvos kimondja a hárombetűs szót, megtanulsz minden percet értékelni, minden együtt töltött órát, és megtanulod életed nagy leckéjét. Semmire nincs idő, mindig, mindent addig kell megtenni, megélni, ameddig lehet.

Sokan kinevetnek: „hisz csak egy állat, altasd el". Nem értik. Ők is megtették... már nem szenved.

Te csak csendben hallgatsz, és visszanyeled a könnyeidet. Végigcsináltad már anyáddal is... meg két másik macskával. Ott voltál mellettük a végéig.

Csináltad, harcoltál, vesztettél. De akkor is, van-e joga az embernek dönteni élet és halál felett?

Eljátszhatod-e a jóistent? Végigfut benned, hányszor voltak rosszabb napjai, és hányszor sokkal jobbak? Lett volna-e jogod elvenni ezeket a jobb napokat? És mi van, ha hirtelen épp most fedezi fel végre valaki a csodaszert, ami gyógyít? Megteheted-e, hogy elvedd az esélyt a gyógyulásra?

A többiek úgy gondolják, „nem szenvedett tovább", de mindegyikünk ragaszkodik a saját életéhez, ugye? Vajon akarnád-e, hogy rólad döntsön valaki, helyetted lépjen azért, hogy „ne szenvedj"? Nem hiszem.

Hagyod a fenébe az állatorvost, ő csak annyit tud mondani: eutanázia. Elmész egy onkológushoz.

Tudod, nem fog hazudni. Nem is azt akarod hallani. De valahogy mégis reméled, hogy segít. Időt nyerni. Mert az egész harc a rákkal az időnyerésről szól. Minden plusz nap egy kis győzelem, egy áldás.

Nem hazudik. Elmondja, nincs sok idő, elmondja, mit lehet tenni, hogy kicsit hosszabb legyen. Belevágtok. Rettegsz, mert még emlékszel, milyen volt a kemó anyádnál. Az emlékek hirtelen feltörnek abból a kis zugból, ahol 17 éve mélyen szunnyadnak. Látod azt az embertelen kínlódást, ahogy a méreggel harcol a teste, látod, ahogy kopaszra vágtad a haját, mert csomókban hullott, és ordítva tépkedte a fürdőszobában. És igen, nem szégyen kimondani: félsz. De mégis belevágsz, mert a harcban félni nem szégyen. Tudod, hogy muszáj volt, hogy annak köszönhetitek azt a plusz két évet, amit még kaptatok.

Mamusz macska
Mamusz él

És megnyugszol, amikor látod, hogy egy állatnál másképp zajlik a folyamat. Az a célod, hogy időt nyerj, és sok jobb napot. A rosszabb napokból kevesebb lesz, megkapod azt, amiről azt hitted, már nem lehet a tiéd, olyan napokat, amelyek azokhoz hasonlítanak, amikor még nem volt semmi baj. Nézed, ahogy felkapaszkodik melléd az ágyra, és kinyújtózva elalszik. Nem összegörnyedve, szomorúan. Látod, hogy jobban van. Örülsz, ahogy felfalja aznap már a harmadik tányér macskakaját, és végre újra felpofozza a másik macskát. Él. Nem vegetál. ÉL. Van pár rosszabb nap, de a legtöbb jó, és már látod: jól döntöttél. Nem tudod, mennyi időt kaptatok, de egy kicsit győztetek. Győztetek a rák felett.

Tutorné Guba Adél